Késleltetett halálos ítélet 1.
2015. 12. 21. 22:00Gyakorlatilag az első világháború végéig bizonytalan volt, hogy az antant-hatalmak – győzelmük esetén – milyen jövőt szánnak Ausztria-Magyarországnak. Dr. Romsics Ignác akadémikus alapvető összefoglalásban kínálta fel – Szilágyi Aladár felkérésére – olvasóink számára a nagyhatalmak ilyen irányú elképzeléseit.
Miért tartották már évtizedekkel az első világháború kitörése, a Trianonban kimondott ítélet előtt „Európa beteg emberének” az Osztrák-Magyar Monarchiát?
A kiegyezés előtti-utáni korban a Monarchia megítélése Szentpéterváron, Londonban és Párizsban egyaránt megváltozott. Azzal, hogy az 1854-55-ös krími háborúba a Habsburgok a törökök, illetve a nyugati hatalmak oldalán avatkoztak be, és 1854-ben ideiglenesen megszállták a dunai fejedelemségeket, elveszítették Oroszország bizalmát. Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupálásával s még inkább 1908-as annektálásával, melyekkel a balkáni erőegyensúly a Monarchia javára és Oroszország rovására tolódott el, Bécs és Szentpétervár viszonya végletesen megromlott. Az annexió ténye Londonban és Párizsban is csökkentette az 1879-ben egyébként is a Német Császársággal szövetségre lépett Monarchia kedvező megítélését. A birodalom kiegyensúlyozó stratégiai szerepéhez fűződő eddigi feltevések azért is veszítettek relevanciájukból, mert belső viszonyait súlyos feszültségek tették kiegyensúlyozatlanná. Nemcsak a szlávok – elsősorban a csehek és a horvátok – föderalizmus, illetve autonómia iránti vágya maradt kielégítetlen, hanem a század első évtizedében a birodalom két privilegizált nemzete, a német és a magyar kapcsolata is megromlott. A háború előtti években a nyugati világban ezért vált divattá a Monarchiát – az Oszmán Birodalomhoz hasonlóan – „Európa beteg emberének” nevezni.
Ausztria régi, megcsalt szövetségese, Oroszország volt az egyetlen ellenséges nagyhatalom, amelyik nyílt területi követelésekkel lépett be az egész Európát magával sodró konfrontációba. Ugye, nem is titkolták, hogy – a háború kedvező végkimenetele esetén – számukra a rivális birodalom teljes felszámolása a cél?
Az évtizedek óta érlelt orosz expanziós terveknek megfelelően Pétervár a Monarchia keleti, ukránok és ruszinok lakta tartományait igényelte. A lengyelek lakta galíciai részeket egy Oroszországon belüli autonóm Lengyelországhoz kívánta csatolni. Az Osztrák-Magyar Monarchia maradék területeinek jövőjét illetően a cári diplomácia kezdetben bizonytalankodott. Közvetlenül a háború kitörése előtt és után maga a cár többször nyilatkozott olyan értelemben, hogy Ausztria-Magyarország aligha élheti túl azokat a területi áldozatokat, amelyekre a háború végén majd rákényszerül. Ugyanígy gondolkodott a politikai és katonai vezetés számos tagja is. „Ausztria-Magyarországot az orosz célokat szolgáló államokra kell felosztani” – vélekedett a vezérkar főnöke, Alekszej nagyherceg (képünkön). Az orosz diplomácia irányítója, Szazonov külügyminiszter ugyanakkor egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett. A szövetséges államok követeinek 1914. szeptemberében arról beszélt, hogy a Habsburg Birodalmat a háború után három tagállamból, Ausztriából, Csehországból és Magyarországból álló királysággá kell alakítani. Paléologue francia nagykövettel 1915. január 1-jén viszont azt közölte: „Ausztria-Magyarországot darabjaira kell bontani”. A különböző megközelítések és belső viták eredője 1916-ra a teljes felosztás, illetve „új nemzeti államok” szervezésének elfogadása lett.
Az 1917-es forradalmak, illetve Oroszország háborúból való kiválása, a berszt-litovkszki különbéke, megmentették Kelet-Közép-Európát az orosz befolyástól. A háború utáni Európa politikai határainak kialakításában már csak a nyugati szövetségesek: Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az 1917-ben hozzájuk csatlakozott Egyesült Államok vett részt.
A cári Oroszországgal ellentétben, a többi nagyhatalomnak nem voltak kikristályosodott elképzelései Ausztria-Magyarország háború utáni sorsát illetően. Londonban például, több forgatókönyv is született. Melyek voltak az érdekesebb brit válozatok?
Ez a bizonytalanság tükröződött abban az 1916 augusztusában készült, a miniszterelnök által is jóváhagyott titkos dokumentumban is, amelyben a brit külügy szakértői először tettek átfogó javaslatot a győzelem utáni európai területi rendezésre. A Sir William Tyrrell külügyminiszteri titkár és Robert Paget katonatiszt által összeállított elaborátum a Monarchia jövőjét még nem tekintette eldöntöttnek. Nem zárták ki, hogy a szövetségesek esetleg „életben tartják”. Kívánatosabbnak azonban azt a „forgatókönyet” tartották, amely szerint a háború után a birodalom elemeire bomlik, „a nemzetiségeknek szabad teret adó elképzeléseknek megfelelően”. Mindenekelőtt egy Belgrád központú erős délszláv föderáció létrehozását, valamint a balkáni államok szoros együttműködésének kialakítását vélték szükségesnek. Egy ilyen elrendeződés – írták – nemcsak a keleti német expanzióval szemben képezhet gátat, hanem Oroszország balkáni hegemóniájának kialakulását is képes lesz megakadályozni. A Monarchia többi utódállama közül Ausztria – az etnikai elvnek megfelelően – csatlakozna Németországhoz, Csehország pedig Lengyelországgal kapcsolódna össze. Magyarország független állammá alakult volna, a „tisztán magyarlakta részekből”, viszont kijárattal az Adriára.
Ez a brit dokumentum még nem foglalkozott érdemben Erdéllyel?
A memorandum 19l6. augusztusának első hetében, közvetlenül Románia hadba lépése előtt készült. – Ez magyarázza, hogy Erdély kérdésével a szerzők csak érintőlegesen foglalkoztak. Ha Bukarest nem változtat az álláspontján, tehát nem adja fel semlegességét – írták –, akkor a szövetségeseknek Romániával „nem nagyon kell foglalkozniuk”, noha Oroszország ígérete valamennyire köti őket, s így „Bukovina és Erdély román része Romániához kerül majd”. A Bánát keleti felét viszont nem Romániának, hanem Magyarországnak javasolták adni. A Romániával szembeni angol fenntartások gyorsan, már 1916. augusztus 17-ére eltűntek. Az e napon aláírt titkos egyezményben a szövetségesek a hadba lépés fejében elismerték Románia jogát Erdélyre a Partiummal és az Alföld keleti szegélyével, továbbá Bukovinára és a Bánátra. 1916 végén, 1917 elején tehát úgy látszott, az Osztrák-Magyar Monarchiára Nagy-Britanniában kimondták a halálos ítéletet.
Közben történt egy és más, ami növelhette volna a Monarchia túlélési esélyeit. Melyek voltak ezek az események?
Ugyanazokban a hónapokban, amikor a mérleg nyelve a felosztás felé billent, a Monarchia megőrzésének és korszerűsítésének a koncepciója is új életre kelt. Ezt több tényező idézte elő. A legfontosabb Ferenc József halála és IV. Károly trónra lépése volt 1916 végén (képünkön, Zita királyné társaságában). Az új uralkodó poroszellenességgel átitatott katolikus légkörben nőtt fel, és elődjével szemben hajlandóságot mutatott a birodalom belső szerkezetének korszerűsítésére, demokratizálására, a nemzetiségi kérdés megértőbb kezelésére. Ehhez járult feleségének, Pármai Zitának kendőzetlen olasz és francia rokonszenve. Úgy tűnt, mindezek kedvező alapot nyújtanak a Monarchia leválasztására Németországról, és különbéke kötésére Bécs-Budapesttel. 1917 márciusára a kölcsönös tapogatózások olyan szintig jutottak, hogy Károly nem hivatalos formában Poincaré francia elnök tudomására hozta: kész lenne elismerni a franciák Elzász-Lotharingiára vonatkozó igényét, és szükségesnek tartja Belgium függetlenségének a helyreállítását is. A második tényező, amely a Monarchia túlélési esélyeit növelte, az 1916. decemberi kormányátalakulás volt Londonban. Az addigi brit politika kulcsemberei közül Asquith miniszterelnök és Grey külügyminiszter távoztak posztjukról, helyüket a Monarchia iránti barátságáról közismert Lloyd George, illetve Arthur J. Balfour foglalta el. A harmadik körülmény a hadi helyzet alakulása 1916 végén és 1917 első felében. A központi hatalmak néhány hét alatt kiszorították a románokat Erdélyből, december 6-án bevonultak Bukarestbe. A nyugati fronton állóháború alakult ki, az ellenséges vonalakat az antant csapatok többszöri próbálkozás ellenére sem bírták áttörni. 1917 nyarán összeomlott a Kerenszkij-offenzíva, augusztus 19-én a német és osztrák-magyar csapatok áttörték az orosz arcvonalat. Az ősz folyamán pedig az olasz csapatok vonultak vissza.
Valóban mérlegelték a Monarchia megőrzésének lehetőségét is?
Az első figyelemre méltó javaslat arról, hogy a Monarchia megmaradhatna nagyhatalomnak, feltéve, ha különbékét köt, Sir Horace Rumbold berni követtől érkezett 1916 legvégén. Ezt 1917. februárjában egy részletes memorandum követte, amelyet Eric Drummond, az új külügyminiszter személyi titkára vetett papírra. Drummond nem tartozott a Monarchia-barátok közé. Abból indult ki, hogy háborús győzelem esetén, ha rá tudnák erőszakolni akaratukat a központi hatalmakra, akkor a Monarchiát elemeire bontó „Paget-Tyrrell memorandumban körvonalazott megoldás lenne a legjobb Európa jövője szempontjából.” A teljes győzelem lehetősége azonban valószínűtlennek látszik, ezért Angliának más megoldásokat, a Monarchia megőrzésének a lehetőségét is fontolóra kell vennie. Elképzelése szerint IV. Károlynak a következő területekről kellett volna lemondania: Dél-Tirolról, melyet az 1915-ös szerződés értelmében Olaszország kapott volna; Bosznia-Hercegovináról és Dalmácia déli részeiről, ezek Szerbiához kerültek volna, s végül Galíciáról, amely egyesült volna a többi lengyel területtel. A maradék részek „négy különálló és autonóm” egységgé szerveződtek volna a Habsburgok uralma alatt. A délszlávok országa és Csehország Magyarországgal és Ausztriával egyenlő rangra emelkedett volna, s az addigi dualizmust ily módon egy négy tagállamból álló konföderáció váltotta volna fel. Nem világos, hogy Drummond milyen sorsot szánt Szlovákiának. Erdélyt azonban Magyarországnál tervezte hagyni – helyi autonómiával felruházva. Ennek ellentételezéseként – javasolta – Oroszországot rá kell bírni, hogy Besszarábia egy részét engedje át Romániának. Lord Hardinge, a Foreign Office második embere egyetértett a fiatal diplomata konklúzióival. A memorandumhoz fűzött jegyzetében kiemelte, ha a keleti német terjeszkedés megakadályozható Ausztria-Magyarország leválasztásával Németországtól, akkor erre kell törekedni, nem pedig arra, hogy „Anglia, Franciaország és Oroszország a végtelenségig folytassa a háborút azért, hogy Olaszország és Románia igényeit teljes mértékig ki lehessen elégíteni.” Robert Cecil politikai államtitkár szerint „a délkelet-európai rendezés a négy államnak az osztrák korona alatti perszonáluniója alapján előnyösebb lenne Európa békéje szempontjából, mint a szláv államok új konföderációja”. Utalt arra, hogy a török visszavonulása után újjászülető balkáni független kis államokkal kapcsolatban szerzett tapasztalatok kedvezőtlenek. Valószínűsíthetőnek vélte azt, hogy a nemzetállami szcenárió – miután Ausztriát ebből következőleg Németországhoz kellene csatolni – nem a nagy rivális gyöngülését, hanem ellenkezőleg, Németország európai terjeszkedését, európai befolyása növekedését eredményezné. A Habsburgok vezette, s Ausztriából, Magyarországból, Csehországból és Jugoszláviából álló konföderáció eszméjét a háború utáni területi rendezés kérdéseivel foglalkozó különbizottság is elfogadta 1917 áprilisában. Maga az új miniszterelnök, Lloyd George nyilatkozott 1917. február 10-én úgy, hogy Anglia nem ellenzi, ha az új császár meg akarja tartani Magyarországot és Csehországot. „Bár szövetségeseink, azaz a románok, a szlávok, a szerbek és az olaszok oldalán kell állnunk, politikánk nem a teljes felosztás politikája” – mondta.
A cári Oroszország bukása, Oroszország kilépése mennyiben változtatott a nyugati nagyhatalmak álláspontján?
Lloyd George, a Monarchia-barátnak tartott brit miniszterelnök
Az orosz bolsevista forradalom után, amely a szövetségeseket gyöngítette, és amelynek következtében Németország előtt nyitva állt az út északon Szentpétervárig, délen a Fekete-tengerig, az Osztrák-Magyar Monarchia ázsiója megnőtt. Jól tükröződött ez Eric Drummond Monarchiával foglalkozó második, 1917. december 10-i memorandumában. Míg az év elején egy megcsonkított és négy tagállamból álló perszonálunió lehetőségét latolgatta, most egy területileg megnövelt, öt tagállamból álló konföderáció létrehozására tett javaslatot. Az ötödik egység Galíciából és Orosz-Lengyelországból állt volna, s Szerbia beolvasztásával a délszláv tagállam is megnagyobbodott volna. A Monarchia ilyen mértékű megerősítését Drummond az orosz forradalom, illetve Oroszország nagyhatalmi helyzetének prognosztizálhatóan tartós megrendülése miatt tartotta kívánatosnak. Jóllehet Drummond elképzeléseit a vezető elit számos tagja osztotta, a Monarchiával szembeni új angol politika, amelyet 1918 januárjában fogadtak el, ennyire Monarchia-barát célokat nem tűzött ki maga elé. A hadikabinet január 4-i ülésén, amely a háborús célokat fogalmazta újra, Lloyd George továbbra is a brit hadicélok közé sorolta Olaszország, Szerbia és Románia, tehát a háborúba a szövetségesek oldalán bekapcsolódott országok „jogos igényeit”. Ugyanakkor javasolta, hogy „az ezekkel az országokkal kapcsolatos hadicéljaink teljesülésének függvényében” kerüljön be a közzéteendő nyilatkozatba az is, hogy „szükség van egy erős Ausztriára”. Miután a vitában ezt néhányan túlzottan kategorikus fogalmazásnak találták, elfogadott formulává a következő vált: „szövetségeseink jogos igényei teljesítésének függvényében úgy érezzük, hogy Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetben kell lennie, amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára”.
(Folytatjuk)
Romsics Ignác portréja Szűcs László felvétele.
A nagyváradi Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata 2016-ban a magyar történlem meghatározó jelenőségű csatáival foglalkozik korábbi és új előadók bevoönásával.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
