Izgalmassá vált a találkozás a múltammal
2015. 05. 19. 09:12Önéletrajzi kötetét bemutatva vendégünk volt MAKK KÁROLY. A decemberben 90. életévét betöltő filmrendezőt pályájának fordulópontjairól, hullámvölgyeiről és csúcsairól Szilágyi Aladár faggatta, akinek néhány „exkluzív” dolgot is elárult.
Javaslom, induljunk ki születésed helyéről, a Trianon utáni Maradék-Bihar székhelyévé előlépett Berettyóújfaluból. A családod, a város egyetlen moziját működtető apa foglalkozása eleve predesztinált arra, hogy a filmes pályát válasszad?
Azt nem mondanám, hogy „eleve”, de elképzelhetőnek tartom. Nyolc-tíz éves koromban többször előfordult, hogy egy-egy filmet többször is megnéztem, az életemnek része volt, és ezt az örömöt megosztottam az utcáról általam besurrantott társaimmal, aminek a szüleim nem igazán örültek…
Jól tudom, a mozit ők építették?
Igen, a mozit ők építették. Ez egy nagyon különös történet, erről én még soha nem beszéltem senkinek… (Fokozott élénkség csillan meg a szemében.) Az édesanyám erdélyi születésű, a Szilágyságból, az édesapám pedig felvidéki. Ők ketten Kispesten ismerkednek össze, az első világháború idején. A háború miatt nem tudnak egybekelni. Később 1921-ben kötnek házasságot, de otthont képtelenek alapítani, nincs semmilyen munkalehetőség. Édesapám találkozik egy ismerősével, akivel együtt volt a fronton. A bajtárs felajánlja, hogy… tud egy moziengedélyt szerezni a számára, amit Pesten adnak. A mozi működtetési engedély olyan volt, mint a trafiknyitási, valamilyen érdem alapján osztogatták. Édesatyám bement a belügyminisztériumi illetékeshez, és kaptak Berettyóújfalura egy mozi engedélyt. Ugyanis a kormányzat kultúrpolitikát csinált abból, hogy – mivel Nagyvárad eltűnt – ott van Berettyóújfalu, mint pót-megyeszékhely, ott még nincs mozi, oda sürgősen ki kell adni az engedélyt. És megérkezett a két vadidegen ember, egy fiatal házaspár, kibéreltek egy pajtaszerű helyiséget, és ott némafilmeket kezdtek vetíteni. Most láttam Újfaluban egy fotográfiát, amit régóta kerestem: egy nagyon szép esküvői képüket. Elindult a némafilmek vetítése, és egy jónevű, ma is aktív filmzenésznek az édesanyja ott hegedült a vetítés alatt. Úgy látszik, ez beválhatott, vonzotta a közönséget, apám is megtalálta a számítását. Banki hitelre anyai nagybátyám, aki építészmérnök volt, megtervezte az Apolló filmszínházat, ez Berettyóújfalun még most is áll. Később mindenfélének használták, raktárnak, ennek-annak, tönkrement. Jó pár éve az egészet rendbe hozták. Majdnem olyan lett, mint az eredeti, atyámról, Makk Kálmánról van elnevezve. Találkoztam néhány esztendeje családunk múltjának ezzel a színterével, kellemes benyomás volt számomra ez az egész ünnepélyeskedés. Különösen, ha eszembe jut: mi történt itt velünk 1945-ben. Akkor mindenünket elvettek, az utolsó gatyánkig. A szovjet hadsereg megszállta a házunkat, onnan ki kellett költöznünk, mert a lakásunk össze volt épülve a mozival. Minden, amit ott összegyűjtögettek, odaveszett. A kis földünket is elvették – édesanyám földőrült volt, mondogatta édesapámnak, hogy „a föld, az mindig megmarad”. Hát az se maradt meg… Én Pesten ragadtam, akkor el is szakadtak a szálaim hazámnak ezzel a szűkebb darabjával.
Nagyon fiatalon kerültél a film világába, ugye akkor még nem volt semmi végzettséged, semmi képzettséged?
Igen, mert kijelentettem a szüleimnek – akiknek az lett volna az óhaja, hogy mérnöknek tanuljak –, én nem akarok mérnök lenni, semmi tehetségem, érzékem nincs hozzá. Apám meg nagyon csalódottan, de mozgósította filmes ismerőseit, a filmforgalmazók köréből. 1944 nyarán bemutatott engem a New York kávéházban. Partnerei viccelődtek, hogy „Kálmánkám, az egy link foglalkozás. Egy ilyen helyes gyereknek semmi keresni valója ezek között a csirkefogók között!” Előbb beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetemre, később a Színház- és Filmművészetire is, közben bekerültem a Filmgyárba, egy produkcióhoz. Ennek a produkciónak a tulajdonosa és gyártásvezetője pont tíz évre rá, az én első játékfilmemnek, a Liliomfinak lett a producere.
Ki volt ő?
Katona Jenő. Ilyen az élet…
Jól gondolom, azon túl, hogy becseppentél ebbe a varázslatos világba, amit a filmcsinálás jelentett, számodra a Valahol Európában meghatározó élmény, impulzus volt, elvégre Radványi stábjában részt vehettél a film forgatásán?
Ez az egész dolog összefügg Radványi Géza személyével, aki a főiskolán tanított bennünket. Én Debrecenben a Teréziánumban laktam nyolc évig, a Piarista gimnáziumba jártam, de a kollégiumi életből elegem volt. Először elmentem egy egyetemi menzára, onnan hamar elmenekültem. Váratlanul Radványiék meginvitáltak egy vacsorára, és ott ragadtam náluk másfél-két évig…
Náluk laktál?
Ott, náluk laktam. Feleségének, Tasnádi Fekete Máriának – aki talán a kor egyik ünnepelt filmsztárja volt – az előző házasságából volt egy gyereke, akit a nővére nevelt. Akkoriban 11-12 éves lehetett, és minden vasárnap „hozzánk” járt ebédre. 46-ban végre visszakerültem egy családba, ahol – amikor tehette – a világhírű színésznő főzött ránk. Filléres gondjaik lehettek, a sarkon volt egy kis fűszerüzlet, ahová hitelbe járt vásárolni, megcsinálta a vacsorát vagy az ebédet – mindez számomra felejthetetlen élmény maradt. Ültünk az asztalnál és beszélgettünk. Radványi felidézte, milyen volt, amikor Berlinben dolgozott, megosztotta a töprengéseit velünk arról, hogy most mit szeretne megvalósítani, beszámolt arról, hogyan áll az előkészületekkel.
Neked mi volt a feladatod a film körül?
Fullajtár voltam, aki állandóan rohangál, ami adódik, azt csinálja. „Szaladj ide, szaladj oda, vidd fel a gyerekeket a várba, állítsd ki őket annak az ablaknak a szélére, majd onnan fogják a köveket dobálni”. „Igen – fölmegyek –. Itt jó?” Géza lent fekszik, rosszul lát, egy kukkerrel néz fölfelé. „Kijjebb, álljatok kijjebb!” (Szavait élénk gesztusokkal jeleníti meg.) Tizenvalahány gyerek, tizenvalahány évesek. Mi szedtük össze őket az utcáról. Kettő közülük később színész lett, a Harsányi Bandi és egy srác, aki Izraelben a Nemzeti Színház tagja lett. Mondom nekik, „gyerekek, előrébb megyünk egy lépéssel, fél lábbal álljatok kicsit lejjebb, az ablak peremén, de úgy, hogy el tudjatok rugaszkodni.”. „Jaj, te, ezek le fognak zuhanni! – rémüldözik Géza – De azért lehetne egy kicsit még előrébb?”
Amikor kirúgtak az egyetemről bizonyos időre, akkor már a filmezést tanultad?
Igen, a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról penderítettek ki. Előtte, 49 nyarán csináltunk egy, általam rendezett, a főiskola által megrendelt filmet, Hont Ferenc igazgatónk és tanárunk művészeti vezetésével. Nem volt tanmenet, nem volt elmélet, neki az volt a mániája, hogy inkább közösen tervezzünk, ez alkalommal egy úttörőkről szóló filmet. Bacsó Péter, Banovits Tamás, Fehér Imre, Makk Károly. Megírtuk az Úttörőt, belátásunk szerint. A pártnak volt egy filmbíráló bizottsága, elolvasták, megdicsértek bennünket, summa cum laude, nekem lesült a bőr a pofámról. Elkezdtük a filmet forgatni, de közben „megszületett” a szocialista realizmus, Révai József irányításával, és megállapították, hogy abba ez már nem fér bele. Nem is ugyanaz a bizottság bírálta el. Személyesen Honttal is már voltak problémák. Ugyanis ő volt a Madách Színház és a Madách Kamara igazgatója, a Főiskola igazgatója is, ez sok volt a „moszkvai szárny”-nak. Ezért kipiszkálták onnan, én meg lementem fél évre egy traktorállomásra dolgozni, ami fantasztikus életélményt jelentett. E rövid kaland után visszacsalogattak a Filmgyárba, mert kollégám, Máriássy Félix – aki a Valahol Európában vágója volt – az első filmje forgatása idején megbetegedett, s miután ez egy „tervfilm” volt, államilag betervezett téma, mindenképpen meg kellett csinálni.
Engedd meg, hogy a mai olvasó számára érthetővé tegyük: ugye,, ez a dolog úgy működött, hogy elrendelték: most egy ipari tárgyú filmet kell csinálni, most egy mezőgazdasági témát kell elővenni, és így tovább. Valahogy így adagolták?
Nem „adagolták”, előre megvolt az éves terv, amit ennek a ramazuriának a vezetője előre elkészített, aki megkapta a politikai-ideológiai irányt, hogy most mi a „fontos”. És akkor egyeztették, hogy legyen benne egy gyár, egy kollektív gazdaság, a műfajt is, hogy legyen egy vígjáték, egy tanulságos, könnyed dráma – egy operett is belecsúszhat, a fő, hogy a közönség jól érezze magát. Ezt a penzumot le kellett bonyolítani. El akarták Máriássytól ezt a tervfilmet venni, hogy rendezze más. Ő kijelentette, hogy „én a Makk-kal már dolgoztam, ő volt a »samesz« a Valahol Európában forgatásánál, ha őt megkapom, ő megcsinálja azt, amit én elkezdtem.” Voltaképpen egy rutin előkészítésről, szervezésről volt szó, amiben én jól mozogtam. Megcsináltuk ez a filmet, és így visszakerültem a Filmgyárba.
Viszonylag sok idő telt el, amíg az első saját filmed forgatására sor került. Hallhatnánk valamit a Liliomfi megszületéséről?
Egy filmet megcsinálni akkoriban baromian felelősségteljes dolog volt. Amíg végre rád bíznak egy filmet. Az, hogy van egy diplomád, az önmagában nem sokat jelentett. Nekem egyébként nem volt diplomám, menet közben diplomáztam le…
Lemaradtál a többiektől?
Nem, nem maradtam le, mert meghívtak a Főiskolára tanársegédnek. Ha egy filmet rábíznak valakire, az iszonyúan nagy felelősséget jelent. Én évről-évre más-más filmnél voltam első asszisztens. Később Fábry Zoltánnak az Életjel című, illetve Várkonyi Zoltánnak a Simon Menyhért születése című filmjének társrendezője voltam. Ami egyrészt azt jelentette, hogy ezeket a fiatalokat lassan próbálgatni kell, hogy mire lesznek képesek, ha önállóak lesznek, másrészt, hogy ezek az emberek a filmtechnikát annyira megtanulták az öreg filmmesterektől, hogy csendesen odasúgják: a kamerát nem oda, hanem ide kell állítani… Szenzációs élet volt, amiből én nem akartam kikeveredni.
A jó első asszisztens császár volt akkoriban a műteremben.
Ugorjunk tovább…
Oda ugrunk, ahová te akarod…
Következett – többek között – A 9-es kórterem 55-ben, a Ház a sziklák alatt, az már 1956 után. Már az előbbi, de főleg az utóbbi alkotásodban voltak olyan elemek, üzenetek, filmdramaturgiai megoldások, amik túllógtak a „szocialista-realista” kánonok elvárásain, nem feleltek meg azoknak.
Ó, nem, ezen hamarabb túljutottunk. Megmondom, miért. 53-ban, Sztálin elvtárs szerencsés halálával jött egy viszonylagos megkönnyebbülés. A pártközpont hívta föl a filmgyártás figyelmét: „Ne csupa olyan filmet csináljatok, ahol a párttitkárok mindig elmondják az igazságot, meg a fiatal házaspár lakást kap, és felszegezik a falra Sztálin elvtárs meg Rákosi elvtárs portréját. Tessék kibújni ebből!” S amikor csendesen azt mondtuk: „kérem, ez volt a rendelés”, alaposan leteremtettek bennünket. – Én mentegetőztem nemzedékem nevében így Méray Tibor színe előtt, a Népszabadság főszerkesztői irodájában, mert ő kapott le bennünket – többek között – egy Örkény-regény miatt, Örkény legsematikusabbá sikeredett, a Házastársak című „termelési regénye” miatt. Örkény, aki a legpolgáribb író volt – az első írókongresszuson ott ültünk, mint főiskolások – lett végül a legsematikusabb szerző a magyar kánon szerint. S így keveredett hozzám – állami rendelésre A 9-es kórterem, aminek a szövegkönyvét éppen Méray írta, aminek én azért örültem nagyon, mert volt valami, amit jelzett, ami feszített, ami a levegőben lógott: az emberek összehúzódzkodása és félelme.
A Ház a sziklák alatt, az már egy komoly dráma, egy igazi tragédia volt.
Igen, meg is kaptam érte a magamét…
Merthogy „pesszimista” volt?
Igen, igen. Nézd, hozzá kell tennem, hogy ezekkel az eddigi filmekkel, amelyekről beszélgettünk, én egy – hogy is mondjam – nagyon sikeres név lettem. A Liliomfi a Cannes-i Fesztiválon aratott elismerést, a Ház a sziklák alatt a San Francisco-i Fesztivál legjobb filmje lett.
Apropó, nem ezek voltak azok a filmfesztiválok, ahová te mehettél el?
Egyiken sem voltam jelen. De ott volt Cannes-ban Várkonyi Zoltán elvtárs helyettem, aki egy megbízható, felnőtt ember volt, meg a női főszereplő, Krencsey Mari, de én, a rendező, aki időnként túlságosan kinyitottam a számat – nem voltam „üzembiztos”… (Nevet, nevet.) Ami az amerikai fesztivált illeti, nem is tudtam, hogy a Ház a sziklák alatt című filmemet kiküldték. Bivalyerős versenyző társaságban, a legnagyobb olaszok részvétele mellett képviselte a magyar filmművészetet. Egyszer csak megszólít a filmgyár udvarán az igazgató: „Gratulálok, San Francisco-ban te nyerted a nagydíjat!” Volt a főiskolán egy évfolyamtársam, Kovács András, akivel nem voltam túlzottan baráti viszonyban, de ő volt a „feladatkiosztó” állami dramaturgiának a vezetője, ezeket a labdákat mind ő játszotta rám. Ő osztotta ki nekem a 9-es kórtermet. „Olvasd el, ezt fogjuk megcsinálni!” Javában írtunk egy forgatókönyvet a Szász Péterrel, ő szállította a Tatay Sándor novellát, a Ház a sziklák alatt szövegét. Elolvastam. Mondtam: „ez kell nekem!” Untam már azt a finom laza dolgot, hogy egyet pattintok, és kész egy film. Ennél hiúbb alak voltam, valami mást akartam, ebbe az irányba az első lépés rögtön a Ház a sziklák alatt lett.
Később, 1961-ben, amikor a Megszállottak elkészült, abból valóságos botrány kerekedett, Veres Péter bátyánk dörgedelmes, fulmináns cikket írt ellene. Mi baja volt ezzel a filmmel?
„Nem magyar film” – ezt írta az öreg. – Hát… úgymond, „az emberek viselkedése, ahogy jönnek-mennek, az nem hiteles”. A Megszállottakat szintén „örököltem”. Megint Máriássy lett beteg. Előtte egy nagyon erős, téesz-belső-konfliktusos Gonosz kátyú című forgatókönyvet írtunk Galambos Lajossal. Azt elfogadták, de amikor el akartam kezdeni, egy héttel a forgatás előtt leállították. Kezembe nyomta Horváth Márton, az igazgató, a Megszállottak forgatókönyvét – egy vacak propaganda-dolognak tartottam. Mondtam, hogy nekünk van egy igazi, „rejtett témánk”, azt majd utána megcsináljuk. Egy Huszti Tamás nevű író tartalékolta nekem, hogy azzal majd világot döntünk. Nem olvastam el a forgatókönyvet, azt mondtam: jó, megcsinálom ezt a filmet. Nekiálltunk ugyanazzal a szerzővel, akivel a betiltott forgatókönyvet írtuk, egy sztorit összehozni. Mindezt azért mondom el, hogy lásd azt a pozitív konfúziót, ami ebben a világban volt: „ez a pasi írt egy forgatókönyvet, amit betiltottunk, másrészt Makknak odaadunk valamit, hogy legyen film, de a Makk ugyanazt a pasit akarja, akit mi betiltottunk, de a filmre szükség van, hadd csinálják!”… Ez jellemző lépésről-lépésre, egyre érdekesebben, a végkifejletig, amíg jobbra-balra így szórakoztunk egymással, amíg eljutottam a Szerelemig, amire öt évet vártam.
Várjunk egy kicsit, én poénnak szántam a Szerelmet…
Jó…
Volt egy periódusod, az ugyancsak sikerfilmnek számító Elveszett paradicsom után, amelyről azt írták a filmtörténeti krónikások, volt néhány éved, amikor „nem találtad magadat”, s hogy más nevek, a Jancsó-féle nagy egyéniségek „elnyomtak”, merthogy ők – veled ellentétben – mindig önmagukat csinálták. Mi lehetett ennek a hátterében, tényleg úgy érezted, hogy hullámvölgybe kerültél?
Hogy a fenébe ne? Ugyanis amikor azt mondják erre a filmre, hogy: Nem!, és akkor felszólítanak: „csinálj már egy vígjátékot”, és én visszautasítom, hagyjanak békén. De hát ez nem egészen így működik, végül engedek: „jó, mi legyen ez a vígjáték?” „Mikászth Kálmán novellája, a Szelistyei asszonyok.” „Én azt nem csinálom!” „Ne hülyéskedj, utána megcsinálhatod a Szerelmet!” A Szelistyei asszonyok – három gyönyörű csaj, egy gyenge forgatókönyv, Hubay Miklós barátom elnagyolt „vétke”. Darvas Iván elolvassa, azt mondja: „Károly, hát ez egy szar!” Mondom: „apukám, én tudom, javítsd ki a szerepedet!” „Megcsináljuk, muszáj?” „Megcsináljuk.” Jön az író, Hubay, átírás, izé, addig kalapáljuk, míg az ember úgy érzi: na, mehet. Így készült el egy újabb magyar filmvígjáték, a Mit csinált a feleséged 3-tól 5-ig? S ezzel telt el egy bizonyos idő.
Emiatt érhettek ilyen minősítések, hogy Makk Károly…
Iiigen. (Nagyot hunyorít.) A Makk, az már kifutott, Makkot már leírhatjuk, Makk az már kész…
Tehát az okozatot okká fordították – ha jól fogalmazok.
Igen, jól…
Nos, térjünk át fontosabb dolgokra, a Szerelem létrejöttére. Ennek – mint több nagy filmednek – az ötlettől a megvalósulásig megvan a külön „regénye”. Mi mindig azt mondjuk a feleségemmel, hogy „ha Makk Károly csupán ezt az egy filmet csinálta volna, akkor is ott volna a helye a Plejádok csillagképében, megérdemli, hogy oda kerüljön”…
Hát igen, de nem lehet csak egyetlen egy filmet csinálni! Jó lenne… (Hosszan, jóízűen nevet.)
Légy szíves, erről mesélj valamit.
Nézd, 56-ban az Irodalmi Újságban megjelent egy Déry Tibor novella: A szerelem. Ez arról szólt, hogy egy embert kiengednek a börtönből. Hazamegy, a felesége nem tudja, hogy kiengedték. Hazaérkezik, vár az asszonyra, és nem történik semmi. Megpillantja a gyerekét, akit még nem is látott, ölelkeznek – és ennyi… Ez olyan hihetetlen igazan volt megírva, hogy éreztem: ez egy fantasztikus film vége lehetne, de marhára hiányszik az eleje. Déryt bebörtönözték, és a felesége – akit mi jól ismertünk – a Déry édesanyjával, aki egy idős, bécsi akcentussal élő úrinő volt, lejátszotta azt a cirkuszt, ami aztán a filmben köszönt vissza: leveleket írogatott neki a fia nevében, a mama betegen feküdt az ágyban, és olvasgatta a leveleket. Ezt a történetet is megírta a kiszabadulása után, 62-ben. Én Déryvel mindig jó viszonyban voltam, a Simon Menyhért születését is ő írta. Elolvastam ezt a novelláját is, és beletapostam a gázba. Mondtam neki, hogy ezt a két elbeszélést össze kellene varrni valahogy, az utóbbi írás lehetne a filmszüzsé eleje. Déry kapálózott ellene: „Hagyjál békén, ez két kész dolog, egyik ilyen, a másik olyan, összekapcsolhatatlanok – mondta ő –, csináljunk valami mást.” Én ezt erősen nem vettem tudomásul, kétszer is újra beszéltem vele. Maradt a nagy rokonszenv, mert sokat forgolódtam Örkény, Déry, Ottlik – e börtönviselt vagy elhallgattatott íróknak a társaságában. Déryt maceráltam, maceráltam. Már le is mondtam róla. Egy karácsony este váratlanul felhívott: „Károly, leírtam azt, amit te mondtál!” „Hol van?” „Most veszem ki a legépelt példányokat.” Taxiba ültem, kimentem, összeszedtem az én példányomat, hazamentem és rögtön elolvastam. Nem volt igazán jó, mert Déry azt hitte, ez a rész lesz a szövegkönyv filmszerű ütője. – A rendező ügyeskedjen, alászolgája. Felküldtem a minisztériumba, és az illetékes miniszter – már nem tudom, ki volt – először, de nem utoljára, lefújta. Újból és újból beadtam, és mindig elhessegettek.
Nemde, akkor már Aczél volt a nagyfőnök?
Én az Aczéllal fura, ellentmondásos viszonyba kerültem. A Ház a sziklák alatt-ra azt mondta: „ez nem a mi filmünk”, és onnantól kezdve én egy „figyelemmel kísért, nyilván, nem tehetségtelen”, de olyan pasi voltam, aki „nem biztos, hogy nekünk segíteni akar”. De ugyanő azért meg akarta oldani a dolgokat – ezért ő külön szellem, külön történet. Rendkívül bizarr kapcsolat volt közöttünk, miközben kiderült, hogy a Szerelem, az nem mehet. Közben csináltam ezt-azt, külföldön, Bécsben, Münchenben, Hamburgban tévéfilmeket. Óriási dolog volt ez a nyugalom és áttekinthetőség, miközben reménykedtem abban, hogy ezt, meg ezt fogjuk csinálni. Közben Déryt megkörnyékezte a ZDF, a nyugatnémet állami televízió, és Déry eladta nekik a Szerelem forgatókönyvét. Jöttek, hogy csináljunk belőle egy… német filmet Magyarországon. S itt kiborult a bili, hogy német filmet nem tudunk belőle csinálni, mert a jog Németországban van, de Déry nem úgy adta el, hogy mindez így jogszerűvé vált volna. Déry nem tudja a húszezer márkát visszafizetni, nem is akarja, a ZDF-től a fődramaturg azt mondta, ezt nem hagyjuk annyiban. Az Aczél meg azt mondta: állj! – „ha ez tovább terjed, világbotrány kerekedik belőle.
Hagyjuk, csinálja meg Makk azt a szar filmet”! – Így engedélyezték a Szerelem forgatását.
Ez volt az előjátéka.
Már minden műfajban otthonosan mozogtál. Ehhez viszont megint egy új, saját Makk Károly-i világot kellett építened, ugye?
Igen. Amikor elolvastam a Déryt, ott volt benne egy finom kis említés, a forgatókönyvbe beleírta, hogy „talán egy öreg fiáker az izé utcán is áthalad”. Én már nem tudom, mióta kínlódtam magammal, hogy a film két lehetőséget kínál: vagy az elejétől a végéig, vagy csak az elején csinálom úgy, mintha az igaz visszaemlékezés lenne; aztán kiderül, hogy ugyanazzal a tér-idő játékkal halad, csak meg van szervezve. Végre adódik valami új, amit meg kéne próbálni. Az borzasztó, amikor a rutin ural téged, hogy ezt nem lehet másképp megcsinálni. És úgy döntöttünk, amikor az operatőrrel elkezdtünk forgatni, hogy ennek az idős dámának egy állóképekből épített háttérvilágot építünk.
Ami elő-elő villan a „mozgó” jelenetek között…
Igen, igen. Nem is tudja már, hogy a fiát várja-e, az a jobb pillanat, vagy amikor ebben a régi, letűnt világban úszik. Milyen szerencsés dolog számára: amikor gyanakszik, akkor eszébe jut a múlt. Szóval ez a kettősség vitt engem tovább a Macskajátékhoz, az Erkölcsös éjszakához, és így tovább. De amikor elkezdtük forgatni a Szerelmet, a legjobb barátaim is azt mondták: „te meg vagy őrülve, hát csak ül ez a két csaj, dumálnak – ebből nem jön ki semmi”. Be kell neked vallanom: az utolsó pillanatban is még azon gondolkodtam, tényleg, mit kínozom én magam színek nélkül, fekete-fehérben. „Csináljuk jó színesbe” – mondta az operatőr is.
Hááát, az nagy „baj” lett volna, ha színesre csináljátok!
Ráadásul Berlinben majdnem leszerződtettem a Helene Weigelt, Bertold Brecht özvegyét. Amikor megismertem, szerencsémre, gyorsan elmenekültem, és akkor eszembe jutott a Darvas Lili.
Ő telitalálat volt!
Tudod, így került elő sok olyan elem, ami egyszer csak összeállhatott.
Te magad is írtál forgatókönyveket, hatékonyan működtél együtt a szerzőkkel, sokat avatkoztál bele, gyakran társszerzővé váltál. Az operatőrökkel milyen volt a viszonyod?
Egyik kedvelt munkatársam Illés György, nagyon tehetséges operatőr volt, aki korábban nem csinált játékfilmet, akivel azt a már emlegetett, betiltott Úttörőfilmet forgattuk. Amikor a Liliomfit elkezdtük – színes film lett… –, ott Pásztor Istvánt csíptem el, aki végzett gépészmérnök volt. Nézegettük az akkori színes magyar filmeket, megállapította: „ezek nem mernek kilépni ebből a megszokott dologból”. Ő volt az első, akivel úgy dolgoztunk, hogy az éjszakai felvételeket nappal forgattuk, speciálisan kiképzett háttérben. Őt aztán szétkapkodták, miután ez összejött, végül is Tóth János és Szécsényi Ferenc mellett kötöttem ki. Tóth János volt a legkomplikáltabb, a legzseniálisabb közülük.
Hogy rezonáljatok egymással – ez sorozatos kompromisszumok eredménye volt, avagy kezdettől a kreatív együttgondolkodásé?
Kompromisszum nélkül nincs kreatív együttgondolkodás. Ha az operatőröm nekem valami olyan abszurdumot javasol, amit nem tudok lenyelni, akkor végül rábólintok: „ja, igen!” Tehát kialakult egy összehangolt munka, hiszen éveken keresztül együtt dolgoztunk. Odaadtam a Macskajáték forgatókönyvét, nagyon jó dramaturgiai érzéke volt és szédületes fantáziája. 74-ben Arany Pálma díjra jelölték, majd 75-ben Oscar-díjra…Engem már Cannes-ban nagyon szerettek, Európa legjobb operatőrjeivel összejöttem, és ott nem velem, hanem a Tóth Janóval készítettek interjút. Gondolj a Macskajátékra: belerakni ebbe az egyébként forgatásilag több helyszínen szétszórt háttérvilágba ezt az Örkény sztorit, amit arról írtunk, hogy ezek a nők egymástól eltávolodva nem találkoznak, csak írnak vagy telefonálgatnak egymásnak. Az Örkény elment, és ebből inspirálódva írta meg a kisregényt. Elkezdtük a filmet, sokat vacakoltam, mondtam neki, „Pistuka, én nem tudom folytatni, ha például nem derül ki pontosan: hogyan, mi is történik a temetőben”. Örkény később drámát is írt belőle.
Tehát a film generálta a prózát, a drámát…
Igen… Egyébként a színészekkel másképp kell megszólaltatni egy filmet, mint egy színpadi művet, vagy egy verset. Elmondhatják az Anyám tyúkját százhuszonhat módon, de a film, az más.
Apropó, színészek, mindegyikük eltérő egyéniség, alkat, vérmérséklet, mentalitás, adottság, satöbbi. És egy-egy filmen belül egymással összeszikrázó, összecsapó figurák jelennek meg. Eleven emberek, élő színészek a vásznon. Őket hogyan sikerült kordában tartanod?
Én csak azzal foglalkoztam, amit egy színészből kinéztem. Hogy fel tudok-e ébreszteni benne egy olyan ambíciót, ösztönzést, hogy nagyon keresse: miként fogja megformálni az alakítását? És addig keresi-keresi, amíg valamire rájön. Én esetleg arra jövök rá, hogy… nem tesz majd semmit. Belefárad a semmittevésbe, és végül csak hozzá kezd valamihez…
Egyikük-másikuknak a hiúságát kellett fölkeltened?
Nem biztos, hogy a hiúságát. Hiszen előfordul, hogy rossz napja volt a színházban, leteremtették, akkor az ember eltereli a figyelmét a történtekről. Arról nem szólva, hogy a színész esetleg elolvassa a maga szövegrészét, de nem látja át az egészet. Esetleg van tizenegy mondata. Például, Törőcsik Mari: „Károlyom, nem lehetne már felvenni?” „Akár jó, akár nem jó, úgyis felvesszük. Gyerekek, felvétel indul!” Janó, az operatőröm: „Várjatok, még nem vagyok kész!” Mari: „Hol van Károly, én már megbeszéltem vele!” – Ez így megy, tíz órán keresztül. És akkor eljutok odáig, hogy érzem, valami hibádzik, addig lóizét sem tudunk csinálni az operatőrrel, amíg ki nem találunk valamit.
Ha kapásból kellene négy-öt nevet mondanod, kik voltak azok a színészek, akikkel a legszívesebben dolgoztál együtt?
Törőcsik Mari, Psota Irén, a két lengyel színésznő, az Egymásra nézve főszereplői, Darvas Lili… aki a Szerelem nagy sikere után fellelkesülve kijelenti: hogy ő akarja eljátszani a dajkát a Macskajátékban. De hát a Dajka Margit a maga slamposságával (újból elneveti magát) – utolérhetetlen! Ezek a színészek, ezek emberek, a Darvas, a Görbe János, a Latinovits…, vagy itt van a Kulka János, akivel nem dolgoztam soha. És ott van egy-két vidéken lerobbant, öreg csataló…
Említetted az imént a lengyel színésznőket. Az Egymásra nézve esetében kényszerhelyzet volt, hogy őket választottad, esetleg magyar művésznő nem vállalta volna el ezt a „kényes” nőszerelem témát, két leszbikus asszony szerepét?
Ááá… Nincs olyan magyar színésznő, aki ne vállalta volna el…
…vagy esetleg az elvtársak részéről nyilvánult meg a kommunista prüdéria?
Nem szóltak ők már bele semmibe. Nem akartam azt, hogy két, számomra ismerős, hozzám közel álló nő csókolózzon…
Akkor te voltál prűd a magad módján?
Én tudtam, hogy milyen egy „jó csók”, de nem tudtam elképzelni – mondjuk – a Törőcsik Mari és a Psota Irán között. Két „vadonatnővel” megmutatni a közönségnek, hogy „milyen ez”, az egy nem akármilyen feladat, ebből kijöhet valami.
Túl azon, hogy a film leszbikus témát dolgoz fel, Galgóczi Erzsébet szövegkönyve alapján, ha jól emlékszem, nem mondódik ki benne tételesen, hogy az egyik főszereplő résztvevője 56-nak.
Dehogynem! Hangosabban, mint a regényben. Amikor visszajönnek a vidéki buliból.
Mindezt a filmvilág Nagy Fehér Atyái hogyan fogadták?
Megmondom: amikor elmentem Lengyelországba a két lányt toborozni, a mi stúdiócsoportunknak Bacsó Péter volt a vezetője. Boldog volt, hogy lesz egy ilyen „ötvenhatos” és „leszbikus” film. Elkezdtünk dolgozni, egy darabig senki nem érdeklődött. Februárban letelefonáltak: halljuk, hogy valami „érdekes dolgot” csinálsz – faggatóztak a filmexport-filmimport korifeusai. Ez volt az én negyedik filmem Cannes-ban. Úgy történt, hogy jött Jacob Gilles fesztiváligazgató megnézni a még készülő munkámat. A fesztiválokra szánt filmek előbb egy hazai Filmbizottság elé kerültek. A bizottság átrágja, hogy ez a film miért fog Cannes-ba bekerülni. Mondják, nem lehetne ezt vagy azt a dolgot kicsit finomítani? Mondom, szó sem lehet róla, mert akkor már nem lesz ugyanaz a film. Jó, akkor a Tóth Dezső nézze meg. – Ő volt az illetékes miniszterhelyettes, ő „ráteheti a pecsétet”. Nagyon „féltett” bennünket. Rágyújtott, elszívta a cigarettáját, és közölte: „Én ezt a filmet elfogadom, mert ha mi elkezdjük piszkálni, abból nagy botrány lesz Nyugaton.” Olyan nagy siker lett Cannes-ban, hogy az egész magyar kultúrpolitika büszke volt rá, hogy nálunk „ilyen dolgok” készülnek. A New York-i fesztiválon is baromi nagy sikert aratott. Utána találkoztam Aczéllal, akivel a Szerelem óta különös volt a viszonyom. Hogy úgy mondjam, egymást froclizó, de tényleg baráti kapcsolatba kerültünk. Azt mondja nekem egy szakmai megbeszélésen: „Maga most jött vissza ezzel a filmmel Amerikából?” „Igen.”
Most melyikről van szó?
Az Egymásra nézve címűről. A magyarok már eldöntötték, hogy ez lesz a következő Oscar-díjra pályázó film. Aczél elárulta,
azt mondta Kádár elvtárs: „ennél többet egyetlen film sem ártott nekünk.”
Mire csendben, még innen, itthonról visszavonták a nevezést.
Ezt is eltitkolták előled?
Nem, felhívtak és közölték: „Karcsikám, megváltoztattuk a döntést, nem ezt a filmet nevezzük.” És akkor összeraktam a fejemben: értem, nyilván, a Kádár azt mondta az Aczélnak, „ne ezt a filmet maceráljátok már az egész világon, megvan már az a film, mást javasoljatok.” Ezek a lépések történtek meg a 80-as évek közepéig.
A rendszerváltozás előtt–alatt–után hogyan találtál magadra? Megtaláltad a helyedet?
Én az én helyemet tudom. Hogy éppen azon a lócán, éppen arra a helyre nem lehet leülni – az egy más dolog. Az új rendszer a maga módján gondolta át, hogy neki milyen filmgyártás kell, hogy el kell szakadni a „politikai” filmektől…
A rendszerváltást túlélő filmesek fuldokolnak.
A főiskolán azt kezdték tanítani, hogy a fiatalok csak arról készítsenek filmet, amit ők maguk átéltek, mert csupán az a „hiteles”. Ez a szemlélet elképesztő belterjességhez vezetett…
Mennyivel könnyebb, jobb a mostani helyzet olyan szempontból, hogy – azt hiszem, te magad nyilatkoztad – „az Andrew Vajna ifjú nejével olvastatja el a forgatókönyveket”, és így döntik el a pályázatokat?
Azzal, hogy a nejével olvastatja el, nekem semmi gondom. Azzal viszont igen, hogy egy ember, egyedül döntsön. Mert hát nem a neje fogja azt megmondani, hogy ebből legyen film, – de hogy egy ember, egyedül döntsön arról, hogy ez az egész, lassan széteső magyar filmgyártás milyen legyen, azt én a jelenlegi politikai helyzet egyik legvaskosabb korszerűtlenségének tartom. Mert Vajna egy amerikai filmproducer. Fiatalabb korában próbált ő is készíteni valamit. Most programszerűen kijelentette: az ő dolga az, hogy Magyarországon a filmgyártás pénzhozó ágazattá váljon.
Hadd beszéljünk önéletrajzi könyvedről is néhány szót. Sokat tipródtál, vagy voltak olyan „kegyelmi pillanataid”, amikor gyorsan ment, mintha diktálnák, máskor meg ötször-hatszor átírtad, hogy ment ez?
Nagyon nehezen indult, mert arra gondoltam, hogy diktálok. Aztán rájöttem, hogy az egy hülyeség. Végül leírtam én magam néhány oldalt. Bevittem a Kossuth Kiadóhoz azzal, hogy „olvassátok el, mert addig nem akarok szerződést kötni, mert erre vagyok képes”. Rettenetesen megtetszett nekik. „Csak így, előre!” – biztattak. Mint az őrült rohantam folytatni a munkát, azt hittük, hogy… egy-kettőre kész leszünk. Nekem az agyam fura módon kezdett el működni, iszonyatos dolgok jutottak az eszembe, „atyaisten, hát ez is ide tartozik”? Ennek a könyvnek végül lett egy komplikáltnak tűnő, de áttekinthető szerkezete. Egy év után, miközben lassabban, egyre lassabban írtam, többször változtattam a határidőn. Vissza kellett néznem, hogy mi mindent írtam eddig, jónéhány gyilkos hónap volt, amíg be tudtuk fejezni. Ez a találkozás a múltammal, a világgal, amelyben éltem, azokkal az emberekkel, akikkel dolgoztam, hihetetlenül izgalmassá vált számomra. Soha nem gondoltam, hogy ennyire „gazdag” vagyok…
Fotók: Csíkos Rolland
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
