Hadtörténetet „a háború logikája” mentén kell írni
2016. 03. 23. 17:34A mohácsi csata előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről beszélgetett a sorsfordulót több kötetben összefoglaló B. Szabó János, hadtörténészettel is magas szinten foglalkozó művészettörténésszel Szilágyi Aladár. Az interjú első részéből kiderül: rengeteg ellentmondás, vita kerekedett a csata értelmezéséről a századok folyamán.
B. Szabó János. Művészettörténészből lett a hadtörténet szakértője
Hogyan vált történésszé, és miért pont a hadtörténetet választotta kutatása tárgyául?
Gyerekkorom óta történész szerettem volna lenni. A szüleim szerint nyolc éves koromban jelentettem ki először, hogy én történész leszek. Ez igazából soha nem volt kérdéses. Mindig is a háborúk története, a katonaság érdekelt, ez is egy gyerekkori „becsípődés”, ami átöröklődött a későbbi időkre is. De felnőtt fejjel végül művészettörténetet tanultam a történelem szak mellett az egyetemen, majd a Nemzeti Múzeumban helyezkedtem el, ahol a Képcsarnok gyűjteményében dolgoztam. Mellette csak hobbi szinten foglalkoztam hadtörténettel, amíg aztán találkoztam Somogyi Győző festőművésszel, aki megkínált egy ajánlattal: készítsünk közösen könyvet az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről. 1996-ban ez a kötet meg is jelent. Ez volt az első olyan komolyabb munkám, ami már hadtörténeti tárgyú volt.
Utána átkerült a Hadtörténeti Intézetbe?
Nem, hivatalosan soha nem dolgoztam hadtörténészként, most sem ez a munkám a Budapesti Történeti Múzeumban. A hadtörténet továbbra is, mint kedves időtöltés van jelen az életemben. Volt egy időszak, a 2000-es évek közepén, amikor szabadúszó íróként próbáltam megélni, akkor készítettem több hadtörténeti témájú könyvet – többek között a mohácsi csatáról is.
Ahhoz képest, hogy ez a foglalatossága „hobbi”, Mohácsról több munkát is közölt, s számos egyéb, a „hadtörténetbe vágó” könyve is megjelent: A tatárjárás – A mongol hódítás és Magyarország (2007), A honfoglalóktól a huszárokig (2010), illetve 2013-ban a Háborúban Bizánccal – Magyarország és a Balkán a 11-12. században…
Egyik jött a másik után. A Somogyi Győzővel való ismeretség hozta az erdélyi kötet mellett a bizánci témát is. Ugyanis Győző egykor elkezdte földolgozni a bizánci-magyar háborúk történetét. Eredetileg ő papnövendék volt, és nagyon jól bírta azokat a nyelveket, amelyek szükségesek voltak ennek a témának a kutatásához, és volt egy nagy anyaggyűjtése is, ami félbemaradt. Ezért ajánlottam fel neki, hogy én ezt megírnám egy hasonló képes könyvben, mint amit együtt készítettünk. Ebből született 1999-ben az Elfeledett háború című könyv, ami ugyanolyan „képeskönyv”, mint az Erdélyi fejedelemség hadserege. Jórészt Győző illusztrálta, ez már a magyar-bizánci háborúk történetét dolgozta föl, a honfoglalás korától a 13. századig. Amikor átnéztem hozzá a forrásanyagot, akkor jöttem rá, van itt egy csomó érdekesség, amivel gondolatébresztő módon lehetne még foglalkozni, akár az Árpád-korból is. Innen jöttek az Árpád-kori tanulmányok, így jutottam el a tatárjáráshoz is. Mostanra egy széles paletta alakult ki a honfoglalástól a 17. századig.
Ami a mohácsi csatára vonatkozó forrásokat illeti, számunkra a résztvevő Brodarics István Igaz leírás…című beszámolója tűnik a leghitelesebbnek, aztán ott van Antonio Giovanni da Burgio pápai követ jelentése, a nyugati források, a történeti énekek, és nem utolsó sorban az oszmán dokumentumok. A forrásanyag mennyire feldolgozott?
Egy érdekes jelenség zajlott le a források földolgozása kapcsán: 1889-ig majdnem minden megjelent nyomtatásban, amit addig ismerni lehetett, de értelemszerűen nem magyarul, hanem azokon a nyelveken, amilyeneken ezek íródtak. Kivéve a török krónikákat, mert azokat Thúry Józsefék már lefordították magyarra. Ezzel páratlan dolgot alkottak Európában, sehol ilyen török korpusz nincs, sokáig maguk a törökök se tudtak ennyit olvasni otthon eleik ezen tetteiről. Kemál Atatürk ugyanis megváltoztatta az írást, s a modern török nyelv beszélői nem tudják elolvasni a régi, arab betűs oszmán török szövegeket. Tehát látszólag a magyar tudományosság jó helyzetben volt, amikor Moháccsal akart foglalkozni.
Fodor Pál mellett több, jól képzett fiatal turkológusunk van ma. Felfedeztek-e azóta eddig ismeretlen, fontos török szöveget?
Nem találtak ilyen új török forrásokat. Ami lehetőségként fölmerült – Fodor Pál épp nemrég foglalkozott vele –, hogy újra kellene fordítani a régebben lefordított szövegeket, de sajnos nem került elő érdemben olyan török szöveg, ami gyökeresen módosította volna a már ismert képet. Ami nagyon érdekes Mohács historiográfiájával kapcsolatban, az az, hogy 1926-ban a csata 400. évfordulójára elkészült az első magyar nyelvű forrásválogatás. S már akkor voltak olyan történészek, akik azt mondták: ennek nem lesz jó vége, mert a történész attól történész, hogy eredeti nyelven el tudja olvasni a forrásokat. És valójában az történt –nem függetlenül az 1945 utáni politikai változásoktól –, hogy alacsonyabb lett a történész szakma presztízse, tömegesebb lett a képzés, de sok esetben rosszabb minőségű, s pont a nyelvtudás és a forrásolvasás képessége – szükségessége – szorult háttérbe. A hatvanas-hetvenes évekre a magyar történettudomány is eljutott oda, hogy
amit nem tudtak elolvasni magyarul a kutatóink Moháccsal kapcsolatban, az szinte megszűnt létezni a számukra.
Azért is volt izgalmas 2006-ban összeállítani egy nagy szöveggyűjteményt az Osiris Kiadó számára, mert abba már le tudtam fordíttatni olyan szövegeket, amikről már száz éve lehetett tudni, hogy léteznek, de nem volt magyar fordításuk, vagy csak részleges, ezért a magyar történeti munkák gyakorlatilag nem használták őket. Kiderült, több tudósítás van a mohácsi csatáról, mint amennyit ezekbe a korábbi forrásgyűjteményekbe beválogattak. Katona Tamásnak volt egy kiváló sorozata, az Emlékezet, abban A mohácsi csata emlékezete című kötet is megjelent, ami remek munka, de messze nem volt benne minden.
Tudtommal ő közölte a német kortársak híradásait is…
Igen, azok benne voltak, de például a sok információt tartalmazó velencei követjelentések nem. A velencei levéltárban több korabeli anyag is van a mohácsi csatáról szemtanúk beszámolója alapján, amit az 1800-as évek végén ki is adtak. 1926-ban az a Gyalókay Jenő, aki egyébként nagyváradi születésű hadtörténész, a 400. évfordulón földolgozta a csata történetét, még használta az összes rendelkezésre álló forrást, ami nyomtatott formában elérhető volt. Aztán ez a gyakorlat egyszerűen kikopott. A 70-es évek Mohács vitája már úgy zajlott, hogy ezek a szövegek elő se kerültek. Azt gondolom, ezeknek a szövegeknek a beemelésével, magyarra fordításával sok mindent lehetett új módon megvilágítani, új megközelítést találni a problémákhoz.
Nyugaton viszont elképzelhető, hogy újabb forrásanyagok kerülnek elő?
Ez már nem is elképzelhető, hanem biztos: az elmúlt években elkezdődött egy nagyszabású kutatási program a nyugat-európai levéltárakban. Vannak olyan magyarországi ösztöndíjak, akadémiai projektek, amik lehetővé teszik, hogy magyar kutatók kiutazzanak, módszeresen tanulmányozzák a különböző levéltárak anyagait. Csak amiről én tudok, az két, eddig ismeretlen forrás: az egyik egy bajor levéltárból került elő, rövid beszámoló, illetve angliai levéltárból került elő egy olyan veszteséglista, amit korábban nem ismertünk. Ebben sok cseh név van, valószínűleg cseh volt a lajstrom forrása, azt még nem azonosították. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy még lesznek…
A forrásokat felhasználó történészek örök problémája, hogy ezek az anyagok mennyire megbízhatóak, szerzőjük milyen mértékben tárgyilagos, az értelmezésük menyire objektív. Most csak két nevet dobok be, a már említett Brodarics Istvánét, ő résztvevője is volt a csatának, és az ugyancsak kortárs Sztárai Mihály szövegét említem, aki – bár nem erről írt közvetlenül, a Perényi Ferencről szóló históriájában – többek között nem a leghízelgőbb módon írt Szapolyai Jánosról. Mai szemmel mennyire tekinthetőek ezek a szövegek hiteleseknek?
Elsőrangú forrásnak az tekinthető, ami éppen akkor vagy nem sokkal később született, Brodarics szövege is ilyen, hiszen a csata után alig két évvel íródott. A Sztárai-féle szöveget már hosszabb idő választja el a Mohácson történtektől. Ezekben a késői szövegekben le lehet mérni azt, hogyan dolgozott az akkori politikai propaganda. Ugye, Mohács után kettős királyválasztás történt, gyakorlatilag mindenki, aki megnyilvánul ezzel kapcsolatban, állást foglal valamelyik király mellett. Akik Habsburg-pártiak, azok megpróbálják Szapolyait befeketíteni, Brodarics, amikor megírja a saját históriáját, már Szapolyai párti, így ő nagyon finoman védi János királyt és a pártján álló főembereket. Ez megfogható, de nem változtat azon, hogy Brodarics tényleg ott volt a csatában, személyes tapasztalatai voltak róla, és egy csomó olyan dologról is írt, aminek nincs politikai jelentősége a későbbiek szempontjából. Például azt, hogy a magyar tábor milyen messze volt Mohácstól, miként állt csatarendbe a magyar sereg, hogy mikor, mit csináltak a törökök, mit tudtak arról a magyar vezérkarban. Én azt gondolom, bár vannak politikai elfogultságok, és minél távolabbi egy szöveg, annál inkább kitapintható ez a politikai elfogultság, és persze vannak sommás ítéletek is. A 17. században Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is írt a maga hadi munkáiban Moháccsal kapcsolatban, például Tomori Pálról, nagyon elítélően, de
Zrínyi messze nem volt a birtokában olyan ismereteknek, amelyek alapján megalapozottan mondhatott volna véleményt.
Minden más esetben is a történészek úgy szoktak vélekedni, hogy a történéshez legközelebbi források tekinthetők a leghitelesebbnek, ami nem szünteti meg annak a lehetőségét, hogy időnként a források ellentmondóak, vagy olyan állításokat tartalmaznak, amelyeket nehéz egyeztetni.
Akár ki is zárhatják egymást…
Ad abszurdum, odáig is el lehet jutni. Van egy másik szemtanúnk is, az ő beszámolója a velencei diplomáciai iratok között maradt fönn. Ez egy dalmát fogoly, akit a törökök elhurcoltak Dalmáciából, a csata idején ott volt a török táborban, és onnan szökött meg az ütközet alkalmával. Ő például remekül elmondja az eseményeket, hogy mi történik augusztus 29-én, de azzal folytatja, hogy augusztus 30-án megérkezik egy másik magyar sereg, és az megveri a törököket!… – Tehát ő „a győzelem” hírét vitte el Dalmáciába. Egy ilyen történetet könnyű leleplezni, mert tudjuk, nem így történt, de az oral historynak már akkor megvolt a maga bája, hogy lehetett egy kicsit tekerni a sztorikon… ezzel együtt nehéz mindent fülön csípni, másutt is előfordulnak ilyen eltérések.
A 20. század folyamán többen is próbálták sommázni – akár monografikus igénnyel –, ugyanakkor elemezni, véleményt alkotni, és értelmezni az egész kérdéskört. Ilyen volt Perjés Géza, később lezajlott a „nagy balhé” Nemeskürty István és Szakály Ferenc között. Kérem beszéljen erről a három névről, a három igen eltérő koncepcióról.
Nemeskürty meg a Szakály gyökeresen ellentétes dolgot gondolt a magyar történelemről, de abban egyetértettek, hogy… a mohácsi csata, az nem volt annyira fontos dolog!… Szakály azt gondolta, azért nem volt fontos, mert mire a csatára sor került, addigra minden fontos dolog eldőlt, és a csata csak megpecsételte azt a folyamatot, aminek az eredménye a középkori magyar hatalom bukása volt, és a török hódítás bekövetkezett. Nemeskürty pedig – pont ellenkezőleg – azt állította, Mohácsnál még semmi nem dőlt el, az utána következő évtizedekben zajlottak azok az események, amelyek eldöntötték az ország sorsát. E tekintetben történész körökben teljes konszenzus van, és úgy vélekednek, Szakálynak volt igaza. Én se mondhatok mást. Érdemes megfigyelni, a számok tükrében hogyan is néztek ki az erőviszonyok, hogy 1526-ban milyen nyomasztó török fölénnyel kellett Magyarországnak szembenéznie. Perjés Géza szerintem más kategória. Neki komoly katonai múltja volt, őt érdekelte a csata hadtörténeti része is. Hiába írt erről Szakály is, Nemeskürty is, valódi „csatatörténetet” igazából egyikük sem írt. Nemeskürty egyszerűen átugorja a munkáiban, és Szakálynál is eléggé „el van kenve”, hogy mi történhetett a csatatéren. Ezzel szemben Perjés módszeresen hozzáfogott a feltáráshoz, hogy szerinte milyen volt a kor magyar hadserege, milyen a török hadsereg, hogyan mozgósították ezeket. Tehát ő vérbeli hadtörténész módjára járja végig a körülményeket. Mindig azt hangsúlyozta, hogy ő „a háború logikája” mentén gondolkodik erről a történetről, amiért nagyon tisztelem. Bár nem voltunk személyes kapcsolatban, de bizonyos értelemben szellemi mesteremnek tartom. Én is azt vallom, hogy
hadtörténetet „a háború logikája” mentén kell írni, azzal az apró megszorítással, hogy… forrásokat is kell hozzá olvasni…
Perjéssel az volt a kortársai problémája, hogy munkáiban kevés forrást használt, és sok volt a spekuláció. Aki az egyensúlyt meg tudta teremteni ebben a történetben, az egy olyan középkorász volt, Kubinyi András, aki kevésbé ismert, mint az említett három úr, mivel a nyilvánosság előtt nem volt annyira exponálva a vitában, de ő is vitázott Perjéssel, Ő volt az, aki akkor a legjobban ismerte a Jagelló-kori Magyarország iratanyagát. Oklevélszinten dolgozott a levéltárból, ezért megalapozott kijelentéseket tudott tenni egy sor dologról, amiről korábban csak homályban tapogatóztak a történészek.
Ami rám maradt kutatásban, az egyrészt az volt, hogy megpróbáltam visszahozni a külföldi forrásokat is, hogy a csatáról egy árnyaltabb képet tudjunk adni. Másrészt rá kellett jönnöm arra, hogy korábban igazából egy dolog nem izgatott senkit: milyen volt az a magyar hadsereg, amelyik megütközött Mohácsnál a törökökkel? Úgy tűnik, mivel veszítettek, utólag „rossz volt a sajtójuk”, és nem keltette föl a kíváncsiságát senkinek.
(Folytatjuk)
Illusztrációk: II. Lajos király, I. Szulejmán szultán, Tomori Pál hadvezér
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
