Ha a test meg tud változni, a lélek is átalakul

2014. 11. 20. 09:46

 

A Törzsasztal legutóbbi  vendégét GRECSÓ KRISZTIÁN regényírót, szerkesztőt, publicistát legutóbbi nagyváradi látogatása óta írt könyvei fogadtatásáról, azok utóéletéről kérdezte Szilágyi Aladár. A beszélgetés során felvetődött a kritikaírás napjainkban tapasztalható értékvesztése is.

 

Javasolom, beszélgetésünket a végén kezdjük: induljunk ki az olvasótól. Gondolom, nem mindegy számodra könyveid recepciója. Valahol azt nyilatkoztad: „A net, a blogok kíméletlen és jó szemű kritikusai ráncba szedtek. Minden elnagyolt mondatod, félvállról vett szösszeneted évekig keringhet a neten.”

 

Ebben a kérdésben két dolog is van. Az egyik az az olvasó, aki nem föltétlenül vezet blogot, nem akar véleményt nyilvánítani, csak azzal érdeklődik a könyv iránt, hogy megveszi. A másik a hangját hallató olvasó, aki egy értékelő oldalon ad rá néhány pontot, beikszeli, hogy olvasta, és hogy szereti, vagy nem. Vannak, akik olvasónaplót vezetnek. Az nagyon tanulságos, mert önmagát is fejleszti, tehát azt is láthatja belőle, hogy mennyire értőbb olvasó lesz belőle idővel. Miközben azt hiszi, hogy a könyvről beszél, önmagáról beszél, a véleménye neki tart tükröt. Az biztos, hogy mind a szóbeli megnyilvánulásoknak, mind az írásbelieknek valóban nagy felelőssége van. Azt szokták mondani, az internet nem felejt. És ilyen módon jobban hozzáférhető, mint ami a könyvtárakban kutatómunkát igényel, ami esetleg egy régi folyóiratban lelhető fel. Ahhoz egy kitartó fílosz kellett. Ha akkoriban az író elkent egy fél mondatot, az elszállt, a jövő heti újság már elfedte. Most meg örökké lehet idézgetni, örökké visszajöhet, mintha valami állandó élő életmű épülne. Állandóan ott a szembesülés lehetősége. Engem azért gyakorta nyomaszt, különösen akkor, mikor úgy gondolom, azok esetleg nem nyilvánosságnak szánt mondatok.

Attól a pillanattól kezdve, hogy bármi felkerülhet az internetre, az intimitás örökös térvesztésre van ítélve.

 

Ugye, vannak a hivatásos olvasók, az ítészek. Felfigyeltem – nem csak a te esetedben – arra, mennyire eltérőek lehetnek a vélemények egy-egy mű becslése tekintetében. Például, ami a Mellettem elférsz című regényedet illeti, vannak, akik azt kifogásolják, amit mások jónak tartanak. Például a regényt indító „én a testemmel szerződést kötöttem” motívumot. Van, aki úgy véli, az olvasót becsaptad, a megelőlegezett erős felütés beteljesületlen marad, más éppen ellenkezőleg, szépen végigvezeti a regényen a szöveget indító impulzust. Miként fordulhat elő az, hogy az értékítéletek ennyire szétnyíljanak?

 

Jó kérdés. Te, akinek akárhány könyve van, és szerkesztőként is rutinos vagy, jól tudod, ez mennyire polarizált volt mindig, mennyire meghatározták a nézőpontok, az érdekek, akár a személyes hangulatok. Lehet, hogy az illető öt év múlva mást írna róla. Én egyetlen dolgot hiányolok, az alaposságot. Annyira kevés energia van a recepcióban most. Ezeket a szövegeket szakmányban kell gyártani, mert a recenzens valami pénzt remél belőle. Nem lehet egy kicsit fölfeszülni a szivárványra, és azt mondani: minden adott könyv egy életmű része, valahonnan valahova tart, változik, átalakul, ráadásul belső feszültségek, belső utalások vannak benne, egy adott új könyv átértelmezi az egész életművet. Még csak remény sincsen arra, hogy ilyesmi előforduljon. Ezt leíró jelleggel mondom, nem kárhoztatva, mert látom a tempót, látom a vállalkozások reménytelenségét. De közben – ezzel párhuzamosan – mintha legalizálva lett volna a felszínesség. Egy picit sem lehet végiggondolni, mi, honnan, hova tart. Az egyik kritika, ugye, elindult, egy motívumot legalább végigvitt, a másik pedig eleve elutasító volt. Most az új könyvemnél látom, a Megyek utánad-nál, hogy bár minden korábbi munkám feltűnik benne valahogyan, különösen a Mellettem elférsz kulcsjeleneteit értelmezi át, ugyanazon a helyszínen két generációval később más történik, tehát ez a két regény szorosan összekapcsolódik. Egyetlen kritikát olvastam, amelyik ezt észrevette, és kezdett ezzel valamit. A többinél láthatóan a kritikus erre az egy könyvre koncentrált. Sokszor láthatóan nem is olvasta a többit… Úgyhogy sajnálom, hogy ilyen felszínességet hozott ez, hogy nincs értéke a kritikának, a sajtótermékek nem becsülik. Ahhoz képest elképesztően sok melót kell beleölni, napi műfajként azonnal elévül, és nincsenek olyan fórumok, ahol egy komolyabb kritika megjelenhetne, nincsenek viták. De azt látom, bár a lapok leértékelték a kritika szerepét – a Népszabadságban, a legfontosabb napilapban sincs már könyvkritika –, ezzel együtt, mintha a kritikusok is elkezdtek volna új utakat keresni: nagyesszékben gondolkodnak. A recepció válságban van, ez magyarázhatja azt, hogy ad hoc értékítéletek megint megjelenhetnek – ennyire széttartóak akár.

 

Azt olvastam tőled, „az nagyon érdekes és felkavaró volt a Mellettem elférsz fogadtatásában, hogy a regény nagyjából háromnegyed évig bujkált, és addig a kritikában elő sem került, hogy ez egy szórakoztató könyv lenne.” Mi az, hogy „háromnegyed évig bujkált”?

 

Azt, hogy a regényt eleinte éppen olyan tempóval és érdeklődéssel fogadta a szakma és egy szűk olvasótábor, mint a korábbiakat.

 

Többen – nem egészen jómájúan – megállapították, hogy ez egy „szórakoztató könyv, már a lektűr felé tendál”. Efféle címkéket ragasztottak rád.

 

Ez is az után történt, hogy a könyv népszerűbb lett. Meg lehet nézni: addig, amíg ez nem történt meg, egy kritika se említette. Amikor népszerű lett, mindegyik fölvetette. Mi történt a kettő között, ami megváltoztatta a recepciót? Ez. Egyébként nekem a lektűrrel, mint műfajjal a világon semmi bajom nincs. Olyannyira nincsen, hogy én becsülöm is, és meg tudom mondani neked, hogy milyen műfaji szabályai vannak. Például nem tűri a vidéki környezetet, ami hozzám a legközelebb áll: a viharsarki paraszti környezetet. Nem tűri a mélynyomort, az öngyilkosságot, a fájdalmas életpályákat. Mert… szórakoztatnia kell. Happy enddel kell végződnie. Nem tűri a hosszú mondatokat. Ezek mind lektűr-szabályok. Egy jó lektűríró ezeket tudja, szerintem egy jó kritikusnak is illik tudnia, hogy a lektűrnek milyen műfaji szabályai vannak. Ha ezeket mind megnézed, és ismered az én könyveimet, nem hiszem, hogy nekem védekeznem kellene. Szerencsére vannak mostanában is profi lektűrszerzők, jót tesznek ők a magyar irodalomnak.

Mert a magyar irodalom nem az e-könyv olvasóval és a lektűrrel harcol, hanem a számítógéppel, az okostelefonnal, és azzal a frusztrációval, amiről a minap egy orvos ismerősöm mesélt. A gyereke az egyetlen, aki olvas az osztályban, kiskamaszként próbál ismerkedni csajokkal, és még nem tudott összeszedni egy olyan csajt, aki életében egy könyvet elolvasott volna. Hát ezzel küzd a magyar irodalom, nem a lektűrrel.

 

Mind a két regényedben van egy izgalmas kettősség, ami a megmódolást illeti. Adott egy személyes vonulat, ami egy érzelemgazdag, emlékező hang, és adott pillanatban megjelenik a második vonulat, amelyik szigorúbb, pontosabb, tárgyszerűbb, hidegebb, mint az előző. Úgymond, kitomboltad magad érzelmileg, és akkor jött a ráció.

 

Ez egy egész speciális olvasat. Lehetséges, hogy így hullámzik, és ez a kettősség megvan a szövegeimben. Az alanyiság az mindenképpen, én abszolút egy alanyi szerző vagyok. Mindig kacérkodom azzal, hogy nekem mi közöm ehhez a szöveghez, meg annak a világnak, ahonnan én jövök, meg ahova tartok. Az identitásomhoz, a létformámhoz mindig köze van a szövegnek, mindig érzelmileg is érintett vagyok. De való igaz, közben szeretek történetet mesélni. S valahol itt lehet a kettőnek a megoldása, hogy szeretem ezeket a történeteket bevonni a saját bűvkörömbe… Sokkal kevesebb igaz belőlük, mint amennyit az olvasók gondolnak, sokkal kevesebb valóságos elem van. Ezt láthatod, meg érezheted te, rutinos olvasóként. Amikor már racionálisan megy tovább a szöveg, akkor valójában elfelejtem azt hazudni, hogy „ehhez nekem közöm van”. A Mellettem elférsz esetében egy „becsületes olvasó” száz százalékban azt hiszi, az az én családom története. A Megyek utánad pedig az én szerelmi életemnek a története. Teljesen referenciálisan olvassák. De parancsolhatok-e az olvasónak bármit is? Az, hogy amit te belelátsz ezekbe a szövegekbe, vajon miért ez az érzelmi hullámzás, hogyan csavarodik el, mint egy összefonódott varkocs, az már egy kis megpiszkálása a dolgoknak.

 

Adott a megélt élmény, a megtörtént esemény, ami aztán meg van írva, a valóságnak és a képzeletnek a viszonyában. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy mennyi benne a valóság, mennyi a képzelet szüleménye, hiszen amikor már leírod, akkor már úgysem marad ugyanaz, ugye?

 

Azonnal mássá válik. A Megyek utánad-nál játszom egy narrációs technikával, folyamatosan kiszól egy egyes szám első személyű elbeszélő, hogy „ez én vagyok ám”, de valójában egészen másról mesél. A kettősség, a variációs játék valójában egy célt szolgál, nem arról szól, hogy ez én vagyok-e vagy nem én. Sokszor tapasztalom, hogy a recepció csak ennyit tud vele kezdeni, hogy a szerzőről vagy nem a szerzőről szól. Ez egy egyszerű helyzet: találkozás a fiatalemberrel. Ott van Karinthy szép, korai novellája. A fiatalember számon kéri az idősebb, középkorú énjén, hogy hova lettek a gyerekkori álmai? Nálam visszafelé működik, egy olyan fajta számonkérés zajlik, ahol korábbi ének, korábbi stációk, lelki helyzetek vizsgálata közben azt mondja egy érettebb, megváltozott személyiség, hogy vajon miért viselkedett ez a fiatalember úgy, ahogy? Mi közöm nekem ahhoz, amit ő akkor gondolt, érzett? Ha a test meg tud változni – ahogyan azt a Mellettem elférsz-ben próbáltam elképzelni –,a lélek is valahogy átalakul. És ebben az átalakulásban másképp rendeződnek el az erők, mint a mágneses térben a polaritás megváltozásakor a fémforgácsok. Korosodó hősöm kérdezi: létezik, hogy ez én voltam, ezt érezhettem? Ez a játék egyfajta számonkérősdi.

 

A második regény, a Megyek utánad lineárisabb. Hét női szereplője van, nyomon követhető a kapcsolatok létrejötte, lezajlása, véget érése, ami pedig a Mellettem elférsz-et illeti, annak három férfi főszereplője van, három rokon, ott bonyolultabb viszonyok jelentkeznek. Azt hiszem, számodra nem csak a személyiség, a karakter a fontos, a vele kapcsolatos történetek sora, hanem a viszonyrendszereknek a feltérképezése, a próza dramaturgiája is, nem?

 

Abszolút, nagyon fontos számomra. Ne csak emlegessük a karakter szót örökké, hogy van-e jellemük, vagy nincs a hőseimnek. Az olvasó nem fog ilyen kérdést föltenni. Még lehet, meg se fogalmazza magában, hogy az az adott egyéniség egy bizonyos helyzetben miként reagálna. Tudod, mi történik? Az, hogy egyik este nem azt a könyvet nyitja ki az éjjeliszekrényen, fölé kerül egy másik, utána egy harmadik, egyszer csak leesik oldalra, és nem olvassa tovább. Ennyi. Ez mind azért van, mert nem vonzza be annak a karakternek a világa. Te megfogalmaztad, hogy a viszonyrendszer mind a kettőben fontos, csak egész más drámák jönnek elő. A Mellettem elférsz egy három generációs családregény, nagy tabló, nagy drámákkal. Történelmi drámák zajlanak mögötte, azok fedik föl. A Megyek utánad minidrámák sorozata. Ott az a dráma, hogy megy haza a fiú, és be mer-e csengetni a lányhoz, vagy nem. Nem mérhető a Mellettem elférsz drámáihoz meg tétjeihez, bár egy kiskamasz életében ennél fontosabb nincs. Az is egy dráma, és ott az is eldől, hogy vajon, ha be mer csöngetni, akkor belátta-e, hogy ő volt a hibás, hogy mi közük lesz ezután egymáshoz. Szerettem volna egy ilyen nagy tabló után egy egész másfajta könyvet írni, mikrohelyzetekkel, pici tétekkel. De amik adott pillanatban legyőzhetetlenül nagyoknak tűnnek. Arra törekedtem, hogy egy egész másfajta könyvvel jöjjek, mert nagy volt rajtam a nyomás, hogy folytassam a Mellettem elférsz-t. Egyébként ennek a kettőnek köze van egymáshoz. Úgy képzelem, ezek ilyen foltok, amik kicsit egymásra lógnak, mint a foltművészetben. Szeretnék írni egy következő könyvet, ami egy olyan folt legyen, hogy rálógjon a Mellettem elférsz-re és a Megyek utánad-ra is. Mind a kettőhöz köze legyen.

 

Ami a Mellettem elférsz utóéletét illeti, abból színpadi mű is született…

 

Így van, én írtam.

 

Bécsben mutatták be, azóta Pesten is. Hallottam hírét, hogy Bécsben nagy sikerrel játszották, a pesti fogadtatásáról nincs tudomásom. Ami meghökkentett: kiderült, hogy az ausztriai sikernek a hazai sajtóban alig van nyoma. Hogy van ez?

 

Tényleg elhallgatták… Igyekszem a pozitív szemléletet megőrizni, azt hangsúlyozni, hogy „Bécsben a hónap legizgalmasabb előadásának választották”. Hihetetlen, mennyi színház vetekedik az osztrák fővárosban, micsoda kínálat van. Hogy ilyen mértékben felfigyeltek rá, az egy csoda, nem indult be könnyen, aztán telt házakkal ment. Akár az angolszász színházi világban, a színészek ott is leszerződnek egy adott időszakra, egy-egy darabra, amit két és fél hónapig játszanak folyamatosan, utána már csak a következő évadban lehet elővenni, ha van rá igény. Talán előveszik még, hiszen sikere volt. Nagyon nagy dolog az, hogy egy ilyen nagyszerű bécsi független színház, mint a Teather Brett játszik ősbemutatóként egy magyar darabot, magyar rendezővel. És ehhez képest otthon egy mínuszos hírt nem ért meg a kulturális médiumok javarészében. Ennek sok oka lehet, van némi „közéleti” is. Azt nem kell mondanom, hogy

annyira megosztott a magyar kulturális közélet is, mint immár minden: jobboldali-baloldali óvónők vannak, meg utcaseprők…

Hogy is mondjam, ennek a megosztottságnak is volt szerepe benne. Egyébként teltházzal megy a magyarországi előadás is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!