Erdély önálló volt, de nem szuverén

Az egri Eszterházy Károly Főiskola Közép- és Újkori Magyar Történelem Tanszékének professzora, Gebei György Az Erdélyi Fejedelemség hanyatlása 1660-1711 címmel tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár II. Rákóczi György, az őt felváltó Barcsay Ákos, illetve Kemény János bukásáról, majd I. Apaffy Mihály országlásáról kérdezte.

Kezdjük a beszélgetésünket Váraddal. Végvárad elestekor – Szalárdi Jánostól is tudjuk – meghökkentően kicsi várvédő sereg állt szemben a törökkel. Mi a magyarázat vagy mentség arra, hogy a közelben állomásozó osztrák csapatok nem indultak Várad védelmére, holott mindenki tudta, hogy stratégiailag mennyire fontos erősség?

Alapkérdés, hogy miért nem kapott Várad segítséget 1660-ban. Az okokat az 1657-ben történtek megítélésével kell kezdeni. Tudniillik II. Rákóczi György kudarcos lengyelországi hadjárata az erdélyi fejedelemségen belül óriási vihart támasztott. Ugyanakkor – magától értetődő – Bécsben is, Sztambulban is. Kezdjük a belpolitikai megítélésével. Legfontosabb kérdés, hogy ki a felelős ezért a kudarcért? Ki a felelős azért, hogy egyes adatok szerint 12 ezer, más adatok szerint akár 20 ezer erdélyi ember tatár rabságba került? II. Rákóczi György állandóan azt hangoztatja az országgyûléseken: őt az ország kényszerítette arra, hogy vállalkozzon erre a hadjáratra. Volt néhány józan hang is, de igazán ő volt az, aki óhajtotta ezt a lengyelországi „behívást” – ahogy ő nevezte. A török már az 57-es hadjárat kezdetén figyelmeztette: azonnal vissza kell térnie, de II. Rákóczi György erre nem volt hajlandó, bár Bécsből is megkapta a figyelmeztetést, hogy ez nem járható út. III. Ferdinánd, majd I. Lipót még kedvezményeket is kínált neki, ha visszafordul. Amikor 1657 második felében, alig néhány száz katonájával kimenekítették, mindenki azt várta, hogy emberségből, fejedelemségéből fakadó felelősségtől indíttatva megnyitja a sárospataki kincstárát, és kiváltja a rabokat a krími fogságból. Hogy megpróbálja azokat a helyőrségeket is hazahozni, amelyek Krakkóban és Bresztben Bethlen János és Andreas Gaudi vezetésével Lengyelföldön rekedtek.

Rákóczi makacssága, majd kudarca hamar kiválthatta a két szomszédos nagyhatalom haragját…

A sztambuli megítélés egyértelmû: a török udvar engedélye nélkül végrehajtott akciót meg kell büntetni. A verdiktet Köprüli Mehmed, a nagyvezér már 1657-ben kimondta. Felszólította az erdélyieket, hogy csapják el a fejedelemségből II. Rákóczi Györgyöt, és válasszanak maguknak új fejedelmet. Rákóczi azonnal Bécsbe, I. Lipóthoz fordult, aki már magyar és cseh király volt, de még nem császár. Ez a fejedelem szempontjából szerencsétlen helyzet volt, hiszen Lipót a császárválasztással volt elfoglalva, minden erejét, energiáját erre fordította. Rákóczi igyekezett megmenteni magát és az Erdélyi Fejedelemséget, oly módon, hogy fölvetette: „akár még Váradot is átadjuk nekik” – ahogy anyjának, Lorántffy Zsuzsannának írta egyik levelében. A török azonnal mozgósított, megüzente: mire a fû kisarjad, megindulnak, s a tatárok is Girej kán vezetésével. Márciusban a nagyvezér kitûzette a lófarkat, ami a hadjárat kezdetét jelentette. Kétirányú felvonulás kezdődött az Erdélyi Fejedelemség ellen, a hagyományos hadi úton a nagyvezér, Köprüli Mehmed Nádorfehérvárig vonult, április végén meg a tatárok törtek be, pusztítottak Havasalföldön, hiszen a vajdájuk Rákóczi szövetségese volt. A Bodza-szoroson behatolva 1658 augusztusában Erdélyt is végigpusztítják. Egészen Váradig vonulnak, a Partium jónéhány települése is a tûz martaléka lesz. Fontos momentum: Köprüli Mehmed figyelmezteti a szultánt, hogy a határon túl nem szabad Rákóczit üldözni. Ugyanis a két birodalom között békeidőben a határokat szigorúan tiszteletben tartották. A másik fontos momentum, hogy Köprüli levelet intézett Lipóthoz, amelyben az írta: „mindkettőnknek jót tenne, ha ezt a gonosz embert megbüntetnénk.” Lipót magyar tanácsosai, Wesselényi Ferenc nádor, Lippay György, az érsek vagy Nádasdy Ferenc, az országbíró, mind-mind kérlelték a királyt, nyújtson segítséget Rákóczinak, de ezt a javaslatot az uralkodó lesöpörte. Portia herceg, aki fő tanácsosa volt Lipótnak magyar ügyekben, kijelentette: Erdély nem közvetlenül Magyarországnak a dolga, ha II. Rákóczi Györgyöt megsegítenék, az háborúhoz vezetne az oszmán birodalommal. Erre Ausztria nincs felkészülve.

És 1658. szeptember 14-én Köprüli önhatalmúlag „megválasztatta” Barcsay Ákost Erdély fejedelmének…

Igen. Így hirtelen két fejedelme is lett Erdélynek. Barcsay kényszerhelyzetbe került, Ali pasa odarendelte a táborába, szeptember 14-én még a fejedelmi süveget is a fejébe nyomta, átadta neki a fejedelmi jelvényeket. Rákóczi közben magyarországi és partiumi birtokai között ingázva írta kétségbeesett leveleit, elsősorban a Portára. Arra hivatkozott, az erdélyi fejedelemség történetében még nem volt olyan, hogy a szultán akaratával egy nagyvezér szembehelyezkedjen. Bepanaszolta a nagyvezért, hogy Barcsay trónra juttatásához nincs joga. Ez a konfliktus 1660 májusáig tartott, a szászfenesi ütközetben csúcsosodott ki. Rákóczi június 7-én hunyt el halálos sebesülésében Váradon, és Barcsay lett a fejedelem. Úgy nézett ki, hogy a török megnyugszik. Igen ám, de közben Kemény János hazatért. Kiváltotta magát a tatár rabságból. Korabeli források szerint horribilis pénzt kellett ezért fizetnie. Valószínû, hogy a szultánnak is volt valamilyen politikai szándéka azzal, hogy Kemény Jánost hazajátszotta Erdélybe. Elképzelése szerint Kemény lehetett volna az a személy, aki megszerzi a fejedelemséget az ő támogatásával. Tesvérháború, belháború tört ki Kemény János és Barcsay Ákos között. Kemény elfogatta Barcsayt és kivégeztette. Barcsay halála után Kemény Jánosnak hamarosan Apaffy Mihállyal kellett szembesülnie riválisként.

Akinek esze ágában sem volt uralkodói babérokra törni…

Így van. Apaffy ugyancsak kényszer hatására fogadta el a török által felajánlott trónt. Korabeli feljegyzés szerint „nem volt más ember, akinek a fejébe nyomhatták volna a fejedelmi süveget”. Kettejük között folytatódott a testvérharc, mely végül Kemény nagyszőlősi vereségével és halálával ért véget. Így maradt Apaffy Mihály az egyetlen, a porta által elismert, a porta által támogatott, de athnámét nem kapó fejedelem.

Apaffy végül a legtovább országló fejedelemmé vált. Haláláig, 1690-ig uralkodott. Előtte is két alternatíva kínálkozott, az oszmán birodalom vagy Ausztria felé orientálódni, illetve az államiságot megtartani, újraépíteni. A mai tudásunkkal hogyan ítélhető meg az ő politikája?

Egyértelmûek a háromkötetes Erdély történetének idevágó fejezetei, illetve R. Várkonyi Ágnes Erdélyi változások címû monográfiája. A lényeg, hogy ezekben a munkákban fölbukkan az önálló államiságnak a kérdése, az önálló Erdélynek a hanyatlása. A probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy mögöttük szerepeltetik az 1711-es dátumot. Már az Erdély történetének fejezetcíméből az világlik ki, hogy 1711-ig önállóan létezik az erdélyi fejedelemség, utána pedig nem önálló. Szerintem értelmezhetetlen ez a címadás. A probléma gyökere az önállóság és a szuverenitás értelemzésében van. Az erdélyi fejedelemség mindig is a magyar korona, a magyar királyság része volt. A királyságon belül egy kettős meghatározottságú fejedelemség alakult ki, ami 1570-ben kétirányú megerősítést nyert. Az első fejedelemtől az utolsóig minden fejedelem a török szultántól is megkapta a megerősítést, a magyar királytól is. A szultán ragaszkodik az athnámé, illetve a beiktatáshoz szükséges jelvények átadásához, mert ezzel a fejedelem elismeri az adófizetési kötelezettségét. A török vazallusságként, az erdélyi fejedelem csak adófizetésként értélmezi. A vazallusi minőséggel szembeállítja azt, hogy önálló hadserege van, önálló országgyûlése, pénzügye, belpolitikája, önálló, egyeztetett külpolitikája.

A mindenkori magyar király hogyan fogadja ezeket a fejedelemváltásokat?

Úgy egyeztetnek, hogy a „princeps” voltát elismeri az erdélyi fejedelemnek, de az „rex”-ként ismeri el. És a rex-princeps kapcsolatban a princeps mindig kifejezi azt, hogy a király „előttemjáróm, feljebbvalóm”. Ez ugyanakkor kifejezi azt is, hogy a királyság egy különleges, önálló országáról van szó. Fogalmazhatunk úgy is érthetőbben, hogy a fejedelem korona nélküli uralkodó, mert ugyanazokat a jogokat élvezi, mint Magyarországon a magyar király. Gondoljunk azokra a megállapodásokra, amelyek a magyar király és az erdélyi fejedelem között születnek, azokban mindig ott szerepel: „mintha a király adományozná”, a király és a fejedelem által történő adományozások a későbbiekben is érvényesek. A nemesítés érvényes, a birtokadományozások érvényesek, az országgyûlési határozatok, döntések változatlanul maradnak. Tehát: szuverén ország nem volt soha az Erdélyi Fejedelemség, de önálló volt. És 1711 után is megmarad az önállósága.

Azon lehet-e vitatkozni, hogy de facto mit jelentett ez az önállóság?

De facto egy hatezer fős császári sereg tartózkodott Erdélyben, a legjelentősebb városokban helyőrségek vannak, Szebenben ott van a főparancsnokság. Erdély a kormányzó szigorú ellenőrzése, katonai ellenőrzés alatt van. Bethlen Gábor is szerette volna szuverénné tenni az erdélyi fejedelemséget, I. Rákóczi György is. A westfáliai békeszerződés aláírásakor volt ilyen illúziója: Erdélyt belefoglalták a nagy európai békerendszerbe, tehát ez a szuverenitás felé vezető út.

Ilyen értelemben azért Apaffynak is volt némi elégtétele…

Igen, érdekes, hogy Szobieszki János lengyel király Apaffyt nagyra értékelte. Több levelet is váltottak. Szobieszki 1684-85-ben, majd 87-ben is Moldvában indított hadjáratot a török ellen, elég sikertelenül. És szüksége volt Apaffynak a támogatására. Nem katonákat küldött, hanem élelmiszerrel, utánpótlással segítette. Szobieszki nem felejtette el azt sem, hogy Apaffy régebben lengyel királyjelölt volt. A délkeleti térség vajdái gondolták azt, hogy esetleg Báthory István példájára Apaffyt be lehetne hozni Lengyelországba. 1674-ben volt a királyválasztás. Nagy esélye lehetett volna a lengyel trónra annak, aki vissza tudná venni a töröktől Kamenyec-Podolszkot, és egyesek Apaffyra gondoltak.

Gondolom, nem véletlen, hogy Apaffy a Magyar Királyság meghatározó főembereivel megpróbált kapcsolatokat kiépíteni, egyfajta szövetségre lépni velük, amit Bécs nem nézett jó szemmel. Miért nem?

Ebben a kérdésben Teleki Mihály szerepét kell megvizsgálnunk, akiről Cserei Mihály azt írja: egy akarnok ember volt, bosszúálló, minden politikai ellenfelét eltüntette Erdélyben. Kit szép szóval, kit erkölcsileg lehetetlenített el, kit fizikai értelemben eltett láb alól. A fejedelem félt tőle, számtalan döntése Teleki sugallatára született meg. Teleki Mihály kancellár nagyon fontos szerepet töltött be az Erdélyi Fejedelemség történetében. Kővár és környéke uraként, ő az a határ menti, nagy hatalommal rendelkező ember, aki tartja a felső- és alsó-magyarországi főurakkal a kapcsolatot. Ez a kapcsolat roppant érdekesen alakul a lipóti abszolutizmus idején. A vasvári béke, 1664 után az elégedetlenkedő főurak Teleki Mihálynál és rajta keresztül Apaffynál tapogatóznak, hogyan lehetne az elégedetlenségüket kifejező összesküvést valahogy megerősíteni, mint Bethlen Gábor idejében. A furcsa mindebben az, hogy akkor az erdélyi fejedelem kezdeményezte a magyar főuraknál az összefogást, most pedig a magyar főurak kezdeményeztek. Zrínyi Miklós életének utolsó éveiben II. Rákóczi Györggyel vette fel a kapcsolatot, és utána is figyelemmel kísérte az erdélyi eseményeket. De most Wesselényi Ferenc nádorról, Nádasdy Ferenc országbíróról, meg Lippay György esztergomi érsekről van szó. Soroljuk ide a Thököly családot is. Thököly Imrének menekülnie kellett, Teleki udvarában bukkant fel. Nem sikerült a Teleki lányt elvennie, és a két ember kapcsolatában ez meghatározó mozzanat lehetett, nagyon rossz viszonyba kerültek. Miközben a kuruc mozgalom felerősödött. Hivatalosan nem lehetett támogatni őket. Apaffy tisztában volt ezzel. Telekinek volt a feladata, hogy tartsa velük a kapcsolatot. Õ is óvatos, a Partium térségében vannak kisebb akciói, a bujdosókkal közösen. De Thökölyt mindez nem elégíti ki, ő lesz az a szervező, az ifjú titán, aki ezt az elégedetlenséget állandóan napirenden tartja, majd 1678-tól a bujdosók élére áll. 1682 kulcsmomentum Apaffy uralkodását illetően. Ekkor tûnt fel üstökösként Thököly csillaga, ő lett a kurucok fővezére. Amilyen villámgyorsan felívelt a pályája, ugyanolyan gyorsan fog lebukni. 1682-ben Lipót király is úgy gondolja, a bujdosói mozgalommal, Thökölyvel meg kell egyezni. Már 1679-tól kezdve évről évre fegyverszüneteket kötnek, mert a kurucok befészkelték magukat Eperjesre és környékére, a Kassától északra lévő területekre.

Végeredményben egy új miniállam jött létre.

1682-ben Füleken a török jóvoltából Thökölyt fejedelemmé választják, tizennégy vármegye élén. Ezt Közép-Magyarországnak fogja nevezni a török, olyan típusú fejedelemségben gondolkozik, mint Erdély. Mindez gyakorlatilag az oszmán birodalom újabb térhódítását jelenti. A török viszont elkövette azt a baklövést, hogy 1683-ban Bécs alá vonult.

Várad eleste óta inkább az lett volna várható, hogy az osztrákok indulnak meg a törökök ellenében, nem?

Nincs még koalíció, az oszmán birodalommal szemben viszont birodalmi erőre van szükség, a keresztény világ összefogására. Franciaországból nem indult meg a teljes haderő, Burgundiából igen, Dániából is, Spanyolországból önkéntesek érkeznek. Egy egész Európára kiterjedő toborzás és a zsoldosság felfejlesztése volt a cél. És ebben a pápa nélkül, Velence nélkül nincs hatékonyság. A császár a Német-Római Birodalom választófejedelmeitől, innen tízezer, onnan húszezer katonát kért, így alakult ki a koalíció. 1684-ben Linzben megalakult a Szentszövetség. Megindul az ellentámadás, elkezdődik Magyarország felszabadítása. Ezt akár második tizenötéves háborúnak is nevezhetjük a magyar történelem szempontjából. A hadmûveletek elhúzódnak 1699-ig, a karlócai béke megkötéséig. Közben, 1692-ben Váradot is feladják a törökök. A kétezer fős török helyőrségnek szabad elvonulást biztosítottak az ostromló hadak.