Beilleszkedés a Habsburg Monarchiába
2015. 06. 04. 09:30Az egri Eszterházy Károly Főiskola tanszékvezető tanárával, DR. GEBEI SÁNDOR történésszel beszélgetve Szilágyi Aladár a magyar história egyik legeseménydúsabb, legtöbb változást eredményező korszakát, a 17-18. század fordulója körüli évtizedeket tekintette át. A kora újkor jeles kutatójának érdeme, hogy több legenda, történeti mítosz eloszlatása mellett, a periódus néhány kuriózum számba menő eseményét is megosztotta olvasóinkkal.
Hogyan történhetett az, hogy Bécs ostromakor az erdélyieknek, Apafinak, illetve Thökölynek dicstelen szerepet kellett vállalniuk – bár Apafi csapatai nem is jutottak el Bécsig –, azzal, hogy csatlakoztak Kara Musztafa török nagyvezír hadaihoz?
Az 1683-as bécsi ostrom – akár az első 1529-ben, Nagy Szulejmán idején – kudarcot vallott. Felmerül a kérdés: az erdélyieknek ebben a nagy hadjáratban kötelező volt részt venniük, vagy sem? Hogy megválaszoljuk, Thököly Imrére kell utalnunk, aki kora ifjúságától Erdélyben nevelkedett, Teleki Mihály, illetve Apafi Mihály támogatásával. Igen hamar önállósította magát, s önállósított politikájának eredménye, hogy 1678-tól 1682-ig évről-évre ismétlődő sikeres akciókkal Felső-Magyarországot befolyása, szinte uralma alá hajtotta. I. Lipót magyar király minden évben fegyverszünetet kötött Thököly Imrével. Thököly pedig állandóan ostromolta Apafit és Telekit, hogy támogatást nyújtsanak, de inkább szeretett volna egy, az Erdélyi fejedelemséghez hasonló felső-magyarországi fejedelemségnek az egyedülálló ura lenni. 1682 az ő pályafutásában fordulópont. Ő ebben az évben Lipót király engedélyével kötött házasságot I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrínyi Ilonával. Ferencnek és Juliankának, Rákóczi gyermekeinek a gyámja is lett. A másik fontos dolog ehhez az évhez kapcsolódóan, hogy Füleken a török jóvoltából szultáni athnamét kap, és e pillanattól Felső-Magyarország fejedelmének nevezheti magát – nem a királytól megerősítetten, hanem csak a szultáni athnámé alapján. E füleki esemény mellett a hatalmas Rákóczi-birtokoknak a kezébe kerülése komoly anyagi bázist is jelentett. Úgyhogy amikor Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban Magyarországon keresztül megindítja támadását Bécs ellen, mi sem természetesebb, hogy a török szövetséges Thököly ott van Kara Musztafa táborában. Igaz, csak epizódszerepet kap a nagyvezírtől, elsősorban a Csallóköz védelmét, illetve a Csallóköz felől várható lengyel felmentő seregek feltartóztatását. Apafi Mihály sem tudja magát kivonni a 83-as hadjárat kötelezettségei alól, hadba kell vonulnia. Igaz, szándékosan késlelteti ezt a felvonulást. Győr környékére próbál eljutni, tehát sem ő, sem Thököly nem vesz részt közvetlenül Bécs ostromában. Az 1683-as ostromról 1983-ban nagy nemzetközi konferenciát tartottak Bécsben. Nem csak a török történészek, hanem a német, lengyel kollégák is kiemelték azt, hogy Kara Musztafa súlyos hibákat követett el, a lengyel felmentő seregek idejében érkezhettek a helyszínre. 1683. szeptember 12-én történik meg Bécs végleges fölmentése, Kara Musztafa seregének töredékével-maradékával a Duna mentén, Komárom érintésével nagy tempóban menekül Esztergom és Buda irányába. Ettől kezdve
mind Thökölynek, mind Apafinak felül kellett volna vizsgálnia a politikáját,
bár Thökölynek nem volt más választása, mint a török mellett kitartani. Nagy hibát követett el, mindvégig az oszmán táborban maradt, a törökhöz ragaszkodott, ebben a szövetségben látta a megoldást. Apafi Mihály nem ezen a politikai pályán haladt, hanem ellenkezőleg, Erdély megmentésére törekedett, Erdély egységének a megőrzése számára a legfontosabb feladat volt.
Szent Liga köttetett
Mielőtt további részletekbe bocsátkoznánk, emeljünk ki egy döntően fontos eseményt: 1684-ben alakult meg az úgynevezett Szent Liga. Kik kezdeményezték, kik voltak a fő résztvevői?
Bécs sikertelen ostroma után maga a pápa és a császár – I. Lipótról és XI. Incéről van szó – célul tűzték ki az Oszmán Birodalom katonai megsemmisítését. Ha az érintett hatalmak közösen elhatározzák, hogy egy ilyen akcióra sor kerülhet, akkor minden keresztény országtól elvárható, hogy a török ügyben állást foglaljon. A két univerzális uralkodó Linzben, 1684. március ötödikén alá is írja ezt a nagyon fontos szerződést, megalapítja a Szent Ligát. (Képünkön a Szent Liga egyik emlékérme.) Velencének a hozzájárulása és részvétele nélkülözhetetlen volt, hiszen a városállam elsősorban a Földközi-tengeri szigeteket, az azokat védő kikötőket működtette, a kereskedelmi útvonalak ellenőrzőjeként. Az Oszmán Birodalom elleni hadjáratnak a tengeri térséget is magába kellett foglalnia. A Rzeczpospolita, a lengyel „nemesi köztársasság” is, mint katolikus ország csatlakozik ehhez a szerződéshez. A Jan Sobieski szorgalmazta elképzelés az, hogy szárazföldön is meg kell osztani az oszmán-török erőket. A Rzeczpospolita hadai Moldván, Havasalföldön keresztül közvetlenül az oszmán Birodalom szívébe szándékoznak behatolni. A két román vajdaság, illetve Bulgária csatlakoztatása, Drinápoly, illetve Sztambul felé fogja a sikeresen harcoló keresztény hadakat vezetni. A szakirodalomban mindig emlegetik, hogy 1687-től ennek a Szent Szövetségnek Oroszország is tagja volt, holott csak tíz év múlva, 1697-ben lesz hivatalosan azzá. 87-től különálló akciókat indít az oszmán-törökök ellen. Bécs ostroma után Magyarországon a Szent Liga csapatai harcolnak. A Német-római Birodalomból verbuvált, illetve lengyelekből, sziléziaiakból toborzott katonák alkotják a Szent Liga csapatait. Ha csak a hadvezéreket sorolja fel az ember, és azok származását veszi számba, akkor is látható, hogy milyen nemzetközi hadsereg verbuválódott 1684-től 1699-ig, a karlócai béke megkötéséig. Hogyha Lotharingiai Károly nevét emlegetem, már mutatja a származási helyét ennek a fővezérnek, vagy Miksa Emánuel bajor választófejedelemét. De a szászok éppen úgy itt vannak, Ágost vezetésével, mint Bádeni Lajos csapatai. Mind kiváló hadvezér, aki a magyarországi hadszínteret hosszabb-rövidebb ideig irányítja.
Ezek a seregek vettek részt Buda visszafoglalásában is?
Így van. Az 1684-es sikertelen ostrom kudarcának a tapasztalatait fogják hasznosítani 1686-ban. Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel csapatai a Duna folyása mentén északról és délről indítják a várostromot. A másik két oldal egyrészt a Duna fekvése miatt nem jöhetett szóba, másrészt a Vérmező felől egy komoly szakadék nehezítette volna a támadást. Onnan nem lehetett rohamozni.
Északról és délről indul meg Buda várának erőteljes ostroma,
így sikerül a Bécsi kapu felől betörniük. Utcáról-utcára, házról-házra szorítják vissza a törököket.
Mennyi ideig tartott az ostrom?
1686 júniusában történik meg a vár körülzárása, az ostromárkoknak a kiépítése, az ágyútelepek elhelyezése. Szeptember másodikán foglalják el a várat, véres, ádáz tusa eredményeként (alábbi képünkön az ostromot ábrázoló festmény). Maga Abdi Abdurrahman, az utolsó, a 99. budai beglerbég is itt leli halálát, hősies küzdelemben, a keresztények meg is adják neki a végtisztességet, katonai szertartással temetik el.
Thökölytől Karlócáig
Térjünk rá Thököly és Apafi helyzetének további alakulásához.
Thököly felvidéki fejedelemsége tiszavirág-életűnek bizonyult. Nem véletlenül „üstökös-fejedelem”-ként emlegették őt, amilyen gyorsan ívelt a pályája fölfelé, olyan gyorsan hanyatlott le, „hunyt ki a csillaga”. Már 1685-ben a Thököly fejedelemség fontos erősségét, Érsekújvárat elfoglalják a Szent Liga csapatai. Thököly rohamtempóban szorul mind keletebbre, és ugyancsak 1685-ben kezdődik el Munkács ostroma. Felesége, Zrínyi Ilona védi egészen 1688-ig ezt a rendkívül fontos erősséget. Ő pedig számtalanszor próbálkozott Munkács fölmentésével, de nem sikerült neki. Thököly tekintélye a törököknél is alábbhanyatlott, nem tudta már azt a szerepet betölteni, amit az 1680-as évek elején játszott. A váradi pasa egy rövid időre fogságba is ejti, majd ugyan szabadon engedi, de csupán beosztott tisztként harcol a török oldalán. És azok a Thököly-katonák, aki előbb Érsekújvárt, majd Füleket védelmezték, átállnak, és a másik oldalon vesznek részt a felszabadító küzdelmekbe. Petneházi Dávid irányításával jó néhány ezer thökölyánus katona kapcsolódik be a harcokba. Összességében 10-12 ezren szolgáltak a császári és királyi seregben. Van viszont egy fontos momentum Magyarország fölszabadítását illetően: Magyarország tagja, vagy nem tagja ennek a Szent Ligának? A kérdés nehezen egyértelműsíthető. Ugyanis I. Lipót mint német-római császár kötötte meg, és indította útjára a Szent Ligát.
Márpedig Magyarország nem volt része a császárságnak…
Így van, viszont Lipót (képünkön) egy személyben magyar király is. Felmerül a kérdés: magyar királyként elrendelte-e vagy nem a magyar haderő mozgósítását? A mozgósítás vagy közvetlenül az ő feladata volt, vagy a nádor volt hivatott Magyarország haderejét mozgósítani. Ismerünk egy mozgósítási parancsot Esterházy Pál nádortól, de semmi hatása nem volt. A felkelés elmaradt, a nemesi felkelés meghirdetése és hivatalosítása jelentette volna Magyarország hivatalos csatlakozását a Szent Liga seregeihez, részvételét az oszmán-törökök kiűzésében. Tehát
a Magyar Királyság nem volt a Szent Ligának tagja,
aminek az lett a nagyon súlyos következménye, hogy se Magyarországnak, se Erdélynek nincs követe a béketárgyalásokon.
Mindkét országrészt a vesztesek közé sorolták, a Liga „levert nép”-nek tekintett bennünket?
Nem, semmiképpen nem lehet ezt a kifejezést használni, hogy katonailag „levert nép” lettünk volna. Az Erdélyi Fejedelemség nem egy megszállt ország. Függetlenül attól, hogy Várad vilajetté, az Oszmán Birodalom tartományává alakult, Erdély kisebb lett, de nem volt megszállt terület. Ilyen értelemben nem számított „hódoltság”-nak. A közvetlen hódoltság Magyarország közepén, a vilajeteket, a szandzsákságokat jelenti. Ezeken a területeken zajlott a felszabadító háború, aminek az eredményeképp a király visszanyerte országának ezeket a régióit. Erdélyt nem kellett „visszanyerni”, mert nem volt megszállt ország. Viszont azért válik különlegessé az Erdélyi Fejedelemségnek a helyzete, mert 1690-ben Apafi Mihály meghal, és a háború még nem fejeződött be. A háború csak 1699-ben ér véget…
…a karlócai béke megkötésével…
Ez a béke érdekesen, furcsán alakult. Tudniillik a Szent Liga alapokmányai értelmében a Liga tagjai arra kötelezték magukat, hogy együtt fognak békét kötni az Oszmán Birodalommal. De Karlócán nem ez történt: I. Lipót 1698-ban utasította diplomatáit, hogy mindenáron kössék meg a törökökkel a békét, függetlenül attól, mit akar Lengyelország, Velence, és mit Oroszország.
Tehát nem egyeztettek?
Nem, semmiféleképpen, hiszen Nagy Péter orosz cár pontosan azért jelent meg inkognitóban Bécsben, hogy vegye rá I. Lipótot a hadműveletek folytatására. Nagy Péter számon kérhette Lipóton: hogy lehet alig egy év elteltével felrúgni az egyezséget, és az egész Szent Ligát hatástalanítani? I. Péter személyes megjelenése se változtathatta meg I. Lipót szándékát. Ez azért érdekes, mert a szakirodalom állandóan arról beszél, hogy a karlócai béke 1699. január 26-án köttetett meg. De ez kifejezetten a szultán és a császár különbékéje volt. Tudniillik Oroszország – miután a cár nem tudta Lipótot meggyőzni a háború folytatásáról – csak fegyverszünetet kötött, nem békét. Velence és Lengyelország pedig nem közösen, a Szent Liga nevében, hanem egyen-egyenként kötött bilaterális békét az Oszmán Birodalommal. Ezért nem pontos a „karlócai békekötés” emlegetése, hiszen Karlócán „békék” születtek, valamint orosz-török fegyverszünet. Oroszország vonatkozásában egy év múltán, 1700-ban kötötték meg Konstantinápolyban a békét.
Végső soron elég nagy fáziskülönbség volt a karlócai béke és a Temesköz felszabadítása között.
Így történt. De még térjünk vissza az előzményekhez, Erdélyhez, a 1690 és 99 közötti időszakra. Hiszen az Erdélyi Fejedelemség helyzete különlegessé válik Apafi Mihály halála után, függetlenül attól, hogy fiának, II. Apafi Mihálynak a fejedelemmé választását a király elismeri.
Az egy pro forma választás volt?
Igen, pro forma dolog volt, leszögezték, hogy amíg nagykorú nem lesz, addig gyámok állnak mellette, gubernátor fogja tanácsadókkal meg a guberniumi testülettel az országot irányítani. Erdély „fejedelem nélküli fejedelemség”-ként fog létezni.
Belső szuverenitás
Ez idő alatt születetett meg a Diploma Leopoldinum is, ami hosszú időre meghatározta Erdély sorsát, státuszát…
A Diploma első változatát 1690 októberében fogalmazták meg, igazából az 91 decemberében véglegesített, ünnepélyesen kihirdetett Diploma Leopoldinum alapján működik az Erdélyi Fejedelemség. Amely „megszállt” országrészként működik tovább. Tudniillik a király „saját” országában rendezkedik be, saját országának a legtávolabbi tartományában, a fejedelem nélküli fejedelemségben több ezer katonát állomásoztat. Nem azért, hogy megszállja, hanem azért, mert még nem fejeződött be a háború. Ami Havasalföld és Moldva helyzetét illeti, azok az Oszmán Birodalom tartományai maradtak, az Erdélyi Fejedelemséggel közvetlenül határosak. Igenis, indokolt, hogy több ezer katonát – igaz, elsősorban Szászföldön – bekvártélyozzanak, állomásoztassanak. Szebenben székel a főparancsnokság, onnan fogják ezt a régiót irányítani. A Gubernium, mint Erdély önállóságának, autonómiájának intézménye működik, de valóságos gazdája ennek a régiónak nem más, mint kezdetben Frederico Veterani tábornok, majd utána Jean Louis Rabutin, aki 1696-tól 1708-ig lesz főparancsnoka a fejedelemségnek. Hangsúlyoznunk kell, hogy az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi jogilag soha nem vált ki a Magyar Királyságból. Volt egy viszonylagos önállósága, belső szuverenitása, ami egy kvázi-államként való működését tette lehetővé. A magyar király nem gördített akadályt az elé, hogy Erdély a mindenkori szultánnak adót fizessen. Különben 1606-ig a magyar király is „adófizetője” volt a szultánnak. Idézőjelekkel mondom, ugyanis Bécs soha nem tekintette adónak, de 30 ezer aranyat küldött minden évben a Portára. Erre kényszerült a lengyel király is. Felvetődik a kérdés:
önmagában az, hogy „adófizető”, jelent-e vagy sem „vazallusi” függőséget?
Mindebben megint vannak olyan vitatható mozzanatok, amelyek az önállóság/nem önállóság kérdését feszegetik. Ezért hangsúlyozom: belső szuverenitása, maximális autonómiája, maximális önállósága van ennek a térségnek. Saját törvénykezése, országgyűlése van, amit nevezhetnénk tartományi gyűlésnek is. Ezek mind olyan dolgok, amiket a király tudomásul vesz, elfogad, de az ő hozzájárulásával működnek. Amikor a nemzetközi viszonyok lehetővé teszik azt, hogy az akaratát érvényesítse, akkor igenis, ez 1690-től fokozottan megnyilvánul.
Az erdélyi elitnek számolnia kellett a 17. század végén kialakuló új helyzettel. A társadalom, pontosabban: a főurak behódolása, idomulása bizonyára nem ment zökkenőmentesen. Ez a folyamat feszültségek forrása lehetett?
Tessék végiggondolni azt, hogy abban a pillanatban – Magyarország felszabadításának tempójában – az erdélyi főurak máris Lipót színe elé járulnak, a kegyeit keresik. A behódolás ilyen-olyan ajánlatait viszik Bécsbe. Lipót örömmel fogadja őket, és mindenkit jutalmaz. 1685-ben Teleki Mihály és felesége grófi címet kap. Tehát már akkor kezdődik az Erdélyi Fejedelemség „idomulása” a Monarchiához. És az 1690-es években, amikor a Diploma Lepoldinum révén meg kell győzni az erdélyi társadalmat, csak úgy hullanak a grófi címek… Előbb a már említett Teleki, a kancellár, Bánffy György, az első gubernátor, vagy Kálnoky Sámuel, aki alkancellárként már Bécsben fog működni az Erdélyi Kancellária élén. Miközben a királyhoz való hasonulás, a királyhoz való igazodás az erdélyi főnemesek körében megragadható, föl-föllángol a múlthoz és a jelenhez való ragaszkodásnak az ellentéte. Még Apafi korában a fejedelem és Bánffy Dénes konfliktusa az utóbbi kivégzéséhez vezetett. Ennek folyományaként példálózhatunk a Béldi Pál generális és Apafi, majd a Béldi és Teleki közötti ellentéttel. Teleki Mihály heves vitába keveredett a Habsburg házhoz túlzottan lojális történetíró, főispán Apor Péterrel is. – Ezek mind a múlt és a jelen politikája közötti feszültségekre vezethetőek vissza. Az Erdélyi Fejedelemségnek az 1690-es években megvan a maga gondja, baja, és csak az 1699-es karlócai béke aláírását követően „döbbentek rá” az erdélyi főurak, hogy… „te jóisten, mi a Magyar Királyság része vagyunk, és eddig is az voltunk”. A karlócai békeszerződés egyik pontja kimondja, hogy az Oszmán-török Birodalom nem avatkozik be a Magyar Királyság belügyeibe. A török Porta lemondott arról a jogáról, amely 1526-tól, Szulejmántól kezdve minden szultánt megilletett, hogy athmánét (ünnepélyes oklevelet) vagy berátot (szabadalomlevelet) adott a mindenkori erdélyi fejedelemnek. 1699 után nincs ilyen. A karlócai béke nagyon fontos atekintetben, hogy az a múlt lezárult, amikor az erdélyi fejedelem dacolhatott a magyar királlyal, amikor akár diktálhatott a magyar királynak, amikor innen, keletről nyugatra induló katonai akciók zajlanak, és esetleg a dunántúliak és a felső-magyarországiak csatlakoznak az erdélyi hadakhoz – ez a konfliktusos múlt lezárult.
Rákóczi féligazsága
Néhány esztendőn belül mégis kitört az évekig tartó Rákóczi-szabadságharc… Helyesen fogalmazunk – ha most, az utókorból visszanézve, tudván, hogy ez a belháború nem sok győzelmet hozott a kurucok számára –, ha azt mondjuk: nem maga a szabadságharc hozott fontos eredményeket, hanem az úgynevezett „szatmári béke”? Tehát „nem a háborút, hanem a békét nyerték meg” eleink?
Szatmárra még visszatérünk, az
nem „béke”, hanem „békesség” volt
– majd indokolni is fogom, miért ajánlatos így emlegetni. A múltnak és a jelennek ez a már emlegetett állandó konfliktusa a Rákóczi-szabadságharcban is kimutatható. Igen kiélezett formában került a felszínre. II. Rákóczi Ferenc (a mellékelt festményen) az Emlékirataiban több helyen is emlegette az Erdélyi Fejedelemséghez való jogát, mintha őt öröklés jogán megilletné ez a tisztség. Ilyen értelemben féligazság az, amit ő így fogalmazott a memoárjában.
De hát pro forma az apját, I. Rákóczi Ferencet is megillette ez a cím, hiszen még apja életében, hét éves korában fejedelemmé választotta a gyulafehérvári országgyűlés.
Menjünk vissza 1647-ig, amikor az úgynevezett linzi pacifikációt becikkelyezték az országgyűlésen, és ott az szerepel, hogy „I. Rákóczi György és leszármazottai, ha erdélyi fejedelmek, mindazokat a jogokat megkapják…” stb., stb. Ez a kitétel azt jelenti, hogy ivadékai fiágon II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc, II. Rákóczi Ferenc jogosan öröklik a fejedelmi titulust. Csak elfelejtünk egy fontos dolgot: I. Rákóczi Ferenc a Zrínyi-, Nádasdy-, Frangepán-féle összeesküvés következtében hűtlenségi perbe keveredett. Ettől kezdve minden jogától megfosztatott, az édesanyja, Báthory Zsófia csupán az életét tudta megmenteni 400 ezer arannyal és a várai átadásával, mialatt a többi résztvevőt lefejezték. Fia, II. Rákóczi Ferenc „elfelejtette”, hogy a király jóváhagyása és beleegyezése kell ahhoz, hogy Erdélyben esetleg érvényesíteni tudja azokat a jogokat, amiket a magyar országgyűlés – nem, nem az erdélyi! – becikkelyezett. Ez mindig a király akaratától függ, ez I. Lipótnak a „kegye”. És valóban, I. Lipót kegyéből fogja visszanyerni a birodalmi hercegi címet, amit az apja elveszített. Mégpedig azért, mert ebben az évben veszi feleségül Sarolta Amáliát, Károly hesseni őrgróf leányát a mainzi érsek segítségével. Ugyanis a Német-római Birodalmon belül a főkancellár a mindenkori mainzi érsek. József Kelemen – akkori érsek – rokonságban van a hesseni őrgróf családjával, így „visszacsempészi” II. Rákóczi Ferencet a politikai életbe, illetve a birodalmi előkelők sorába. Rákóczi „princeps”-ként tér vissza Magyarországra, a feleségével. Csakhogy azt már nem pontosítja a szakirodalom, hogy ő „birodalmi princeps” lett, ami nem magyarországi hercegi cím. Majd 1704-ben – távollétében – választják meg Erdély fejedelmévé, tehát „princeps”-szé. Tehát neki két ilyen titulusa is van: ő egy személyben birodalmi, illetve transsylvániai princeps. A Rákóczi-szabadságharc vonatkozásában azt szükséges hangoztatni, hogy ha valaki atyai ágon ragaszkodik az erdélyi fejedelmi címhez, miért nem Erdélyben bontakoztatta ki a szabadságharcot, hiszen annak itt lett volna igazán a fészke, a bázisa? De ne feledjük, Erdély területén több ezer katona állomásozik, Rabutin császári hada ott van Szebenben és környékén, Rákóczinak pedig nincs hadserege. Tehát ahol leginkább kiélezett a társadalmi helyzet, Magyarországon, nyilván ott kell ezt a hatalmas elégedetlenséget meglovagolnia. Ezért fél év leforgása alatt – a fontosabb várak kivételével – mindent elfoglalnak Rákóczi felkelői. Amikor Magyarországon ennyire sikeressé válik, Pekry Lőrinc, meg Mikes Mihály javasolja az erdélyi országgyűlésnek, hogy válasszák meg a nem itt tartózódó Rákóczit fejedelemnek. Gondoljuk végig: eddig hogyan válhatott valaki legitim uralkodóvá Erdélyben? Csak akkor, ha a török szultántól megkapta az athnámét, csak akkor, ha a magyar király is elismerte őt princepsnek. Az Erdélyi Fejedelemség az előző évszázadban csupán e kettős megerősítés eredményeként működhetett. A szituáció most megváltozott. Miután Karlócán a szultán lenyelte a számára keserű pirulát, hogy nem adhat ki az erdélyi fejedelmet tisztségében megerősítő okiratot, tehát nincs beleszólása abba, hogy II. Rákóczi Ferenc lehet-e vagy sem Erdély fejedelme, Rákóczi meg a magyar királlyal háborúzik. Egy szó, mint száz: II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemsége ingoványos talajon áll.
Bethlen: szuverén államként mentsük meg
Nem érdektelen a jeles államférfi és emlékíró, Bethlen Miklós kancellár tevékenysége. Az Apafi-éra elmúltával kiutat keres a bizonytalan jövőjű Erdély számára…
Bethlen Miklós (korabeli festményen) valóban azon gondolkodik, miként lehetne az Erdélyi Fejedelemség jövőjét kiépíteni? Tudja, hogy a fejedelemséget katasztrófa fenyegeti. Tisztán és előrelátóan gondolkodik ez a református főúr, aki arról beszél, hogy meg kell tartani az Erdélyi Fejedelemséget, de úgy, hogy szuverén államként mentsük át az utókornak. Hogy a magyar király is, a török szultán is garantálja tovább a fejedelemség fennmaradását. Hogy a kiegyezés legyen olyan formátumú, hogy a Német-római Birodalom területéről jöjjön egy német református herceg vagy gróf, aki benősül a Habsburg családba, aki érje azt el, hogy a két szomszédos nagyhatalom közül se az egyik, se a másik oldal ne kerüljön túlsúlyba. Ilyen értelemben az Erdélyi fejedelemség a mérleg nyelvét képezhetné, mind kelet, mind nyugat felé. Erről részletesebben írtam abban a könyvemben, amelyik 2014-ben jelent meg Kolozsváron, Kovács Kiss Gyöngy szerkesztésében, Az Erdélyi fejedelemség válságos évtizedei (1657-1711) címmel. Hogy milyen kortárs reakciók születtek Bethlen Miklós javaslatára? – Ellenzői királyellenes megmozdulásnak, hazaárulásnak, felségsértésnek nyilvánították. Rabutin generális felismeri a „veszélyt”, a Guberniumot is felszólítja, hogy lépjen fel Bethlen ellen. Bethlen Miklós ezeket a gondolatait a Noé galambja című munkájában írta meg, Hollandiában szerette volna kiadatni, de lefülelték, azonnal letartóztatták, és pert indítottak ellene. Jogot tanult emberként Bethlen közli, hogy nem illetékes ez a bíróság, amit a Gubernium összehozott, mert ha ez az ügy felségsértésnek minősül, annak a király színe elé kell kerülnie. Egy pert ennek ellenére lefolytatnak, elmarasztaló, fő- és jószágvesztéssel járó ítéletet hoznak. Lipót utasítja Rabutint, hogy ne siessék el a dolgot, Bethlent tartsák fogva, de újabb kivizsgálást kell folytatni. Ekkor még sikeres a Rákóczi-szabadságharc. Nem lehetett kockáztatni azt, hogy egy befolyásos embert lefejeztessenek, ugyanúgy, mint Zrínyit vagy Nádasdyt azelőtt. Ennek az óvatosságnak az eredményeként Rákóczi hadainak zsibói veresége után javult Bethlen Miklós helyzete. Olyan értelemben, hogy rabként elszállítják Bécsbe, ott is lefolytatják ellene a pert. Nem ítélik halálra, de az osztrák fővárosban fejezi be az életét. – Ezzel a történettel csak azt szerettem volna igazolni, hogy az Erdélyi Fejedelemségnek az a különálló szerepe, ami évszázadokra visszanyúl, nem jelentette nemzetközi jogi vonatkozásban a királyságból való kiszakadást, Erdélynek a királyságon belüli elkülönülését, a belső szuverenitását jelentette.
E történtek fényében visszatekintve, melyek voltak a szatmári békességnek, megállapodásnak azok a pontjai, amelyek a magyarság számára mégis pozitívumot jelentettek?
A szabadságharc jogi alapvetése Rákóczi szemszögéből az volt, hogy az 1687-es országgyűlés illegitim volt. Ez abban nyilvánult meg, hogy a háború kellős közepén a király összehívta a magyar országgyűlést, de az ország nagy része nem képviseltethette magát ezen a tanácskozáson. 1687-ben vagyunk, Budát ugyan már elfoglalták, de hát hol van még Szolnok vármegye, Csanád vármegye, stb., – akár az összes alföldi vármegyét felsorolhatnánk. Azoknak a képviselői, vagy Felső-Magyarország képviselői hol vannak? Ezért nem lehet „országgyűlés”-nek nevezni, és főleg nem lehet olyan törvényeket szentesíteni, amelyek eleve hátrányt jelentenek a háború utáni Magyarország számára. Hogy mire gondolok? Arra, hogy a királyválasztás gyakorlatát eltörölte az országgyűlés. Csak királykoronázás előírása került napirendre. Gyermekkorú fiát – aki később I. József néven magyar király is lett – Lipót már kilenc évesen megkoronáztatta. Egy kiskorú gyermeket nem lehet csak úgy megkoronázni, csak akkor, ha vallásilag felnőtté nyilvánítják. Megbérmáltatták, mielőtt fejére tették volna a koronát, az esztergomi érsek és a magyar nádor. Ekkor a magyar nádor Esterházy Pál volt, az első birodalmi herceg Magyarországon, aki szolgálataival kiérdemelte Lipóttól ezt a titulust. Az az Esterházy Pál, aki ádáz ellensége volt az erdélyieknek, ádáz ellensége II. Rákóczi Ferencnek. Azokat, akik nem bizonyították udvarhűségüket, mind árulónak minősítette. Visszakanyarodva a kérdésre: ha az 1687-es országgyűlés illegitim volt, illegitim az Aranybulla 31. pontjának eltörléséről szóló törvény is, amit akkor hoztak. Az Aranybulla ellenállási záradékáról van szó, arról, hogy ha a király megsérti a törvényeket, fegyverrel is lehet kényszeríteni azok tiszteletben tartására. II. Rákóczi Ferenc állandóan ebbe kapaszkodott bele:
a Bulla 31. pontja értelmében a törvénytelenséget meg kell szüntetni,
és erőnek erejével a királytól ki kell csikarni a visszavonását. A szabadságharc ebből fakadt és ezért folytatódott. A katonai vereségek és a gazdasági alap gyengesége miatt szinte csodaszámba ment, hogy Rákócziék nyolc évig képesek voltak hadi tevékenységet folyatatni. Tehát az ő értelmezésükben az alkotmányosság, a törvényesség visszaállítása érdekében folyik a harc. Az Erdélyi fejedelemségben zajló hadműveleteket is ennek a célnak alárendelten kell folytatni. Amikor Rákóczit 1707-ben erdélyi fejedelemnek beiktatták, akkor alakult meg az Erdélyi Fejedelemség és a magyarországi konföderáltak összföderációja. Ezt az erdélyiek már 1706-ban, a huszti országgyűlésen kijelentették. Kimondták, hogy I. József nekik nem királyuk. Ónodon ugyanazon évben a magyarországi országgyűlés megismételte ezt, „eb ura fakó!” – ugye, Bercsényi mondása. Tehát királlyal való szembenállás mindkét oldalon. A szabadságharc végső fázisában a katonai erővel történő rendcsinálás helyett elkezdődnek a tárgyalások. Méghozzá Rákóczi nélkül, mert ő Lengyelországba távozik, hogy az orosz cártól hozzon támogatást. Mivel akkor Oroszország épp az Oszmán Birodalommal háborúzik, ebből a segítségnyújtásból nem lett semmi. Bercsényi kint van Lengyelországban, de itthon maradt Károlyi Sándor, az erdélyi főparancsnok. Pálffy Jánossal, a magyarországi császári hadak főparancsnokával bocsátkozik hosszas tárgyalásba. Pálffy többször hangoztatta Károlyinak: „mit akarsz te Rákóczi nélkül, Bercsényi nélkül? Itt hagytak egyedül, nézd meg az én seregem, nézd meg a te sereged!…” Azt ajánlotta: „én is magyar vagyok, te is magyar vagy, két magyar kössön megegyezést, különben sokkal rosszabb dolog következik be.” Pálffy mindezt személyesen is, levélben is többször felajánlotta neki. Miután Károlyi Sándor könyörgő levelek sokaságát írta Rákóczinak, hogy jöjjön haza, és ő írja alá a megállapodást és megegyezést, de ha nem, legalább hatalmazza föl Bercsényit, hiszen ő a fővezér. Nem jöttek, mind a ketten Lengyelországban várakoztak. Károlyinak nem volt más választása: vagy kiegyezik Pálffyval, vagy a maradék seregét, mintegy tizenkétezer embert kardélre hányják. Pálffy el akarta kerülni a vérontást, és a körülmények rákényszerítették Károlyit arra, hogy a konföderáció nevében aláírja a megállapodást. Ennek az okmánynak a hivatalos neve: Pacificatio Satmariensis. És nem Pax. Egy belső konfliktus lezárására szolgáló terminus technicus a pacifikáció, nem a nemzetközi konfliktusok lezárását jelentő pax. Karlóca, az pax. A pacifikációt általános amnesztia követte Magyarországon is Erdélyben is.
Neoacquistica
A török távozása után rengeteg tennivaló volt, a Habsburg Monarchia most vált igazi nagyhatalommá?
Hatalmas térséget sikerült visszaszerezni a töröktől, mindezt a király neoacquistica-nak, új szerzeménynek tekintette. Vagyis Lipót jogot formált arra a területre, teljhatalmú berendezkedést foganatosított, függetlenül attól, hogy ezek a területek kinek a birtokai voltak hajdanán. Azok az egykori birtokosok, akik be tudták mutatni a birtokleveleiket visszamenőleg – bár nem sok maradhatott meg belőlük, több mint másfél évszázados török jelenlét után –, azoknak a király „nagyvonalúan” vissza fogja szolgáltatni a tulajdonukat, de tízszázalékos fegyverváltságot követel érte. Aki pedig nem tudja felmutatni ezeket az igazoló papírokat, annak a birtokait azonnal a kamarai joghatóság alá rendeli. És ebből fog majd osztogatni, ebből fog majd árusítani, ebből fog majd pénzt csinálni a kincstár. A neoacquistica komoly gondokat okozott a magyar nemességnek, mert a nemesség úgy gondolta, „megszabadultunk a töröktől, akkor legalább visszaáll a nyugalom, és mindenki visszaszerzi a jussát”. Igen ám, de olyan változások következtek be 150 év alatt, amelyek megbolygatták a társadalom szerkezetét, a birtokviszonyokat, a hagyományos működési rendet. Ezért már a háború kellős közepén gondolkodott a bécsi udvar is azon, hogy a háború utáni Magyarországot hogyan kellene berendezni. Lipót terveket készíttetett, a legismertebb a Kollonich Lipót által vezetett bizottság munkája, az Einrichtungswerk.
Már ekkor foglalkoztak a lepusztult ország, az elnéptelenedett régiók újranépesítésével is.
Az 1690-es években még csupán elméletileg dolgozott ez a bizottság, mely nagyon alapos munkát végzett. A háború utáni Magyarországnak a berendezkedését és a békegazdaságra történő átállítását tervezte meg. Ennek a forrásanyagnak 2010-ben jelent meg a teljes német nyelvű kiadása, két magyar szerző, Kalmár János és Varga J. János gondozásában. A tervezet egy része a 18. században a gyakorlatba is átkerül. A legfontosabb az újranépesítés kérdése volt, amit szervezett vagy nem szervezett módon szándékoztak megoldani. Még Magyarország nem szabadult föl teljesen, hiszen az 1716–18-as hadjárat után megkötött pozsareváci békével zárult le, a Temesi bánság ekkor került vissza. Hadd végezzünk egy kalkulációt: a Magyar Királyság első területeit 1521-ben foglalja el a török, az utolsót 1718-ban hagyja el.
Ami három esztendő híján 200 évet jelent…
Így van, szó sem lehet „csak” 150 éves megszállásról. A Bánát vonatkozásában fontos, hogy a régiót nem helyezik közvetlenül a magyar király alattvalóságába, mint 1699-ben a Dráva és a Száva közét sem. A Haditanácsnak alárendelt határőrvidékeket szerveznek, láncszerűen. Kezdődik a Dráva és a Száva közötti területtel, folytatódik a Bánáttal, majd Havasalföld nyugati részével (szerk. megj.: a mai Olténiával), később a Maros mentén, a Székelyföld határőrvidékké való átszervezésével.
És Beszterce-Naszódban, a román határőrvidékkel zárul…
Úgy van, ott egy román határőrezredet fognak állomásoztatni. Visszakanyarodva a Bánátra, 1718 után a legfontosabb probléma a lakosság hiánya. Toborozni kell, a Német-Római Birodalom területén indul be a toborzás. A betelepülőknek hatalmas kedvezményeket ajánlanak. Először Mercy kormányzó irányítja ezt a hatalmas térséget, főleg Pfalz, Baden, Hessen környékéről hozzák a telepeseket. Toborzó irodák létesülnek, Ulmtól vagy Regensburgtól hajóznak a pancsovai karanténig, s onnan indulnak tovább. III. Károly az 1720-as akciók során telepítési jogokat is ad. Mária Terézia uralkodása alatt két szakaszt szoktak megkülönböztetni, a 40-es, illetve a 60-as években. Az impopuláció II. József idején még intenzívebben folyatódik.
Ami a románságot illeti, ellentmondásos adatokat találtam arról, hogy betelepülésük mennyire volt spontán, mennyire nem. Végül is milyen mértékben volt szervezett?
Az 1720-as években kifejezetten német telepeseket fogadtak. Igen ám, de a rossz közegészségügyi viszonyok megritkították az első telepesek sorait, hiszen szabályozatlan mocsárvilágba érkeztek, a malária és a kolera megtizedelte őket. A második és a harmadik hullám előrelátóbb telepítés volt, a telepeseknek
falvanként egy tanítót, egy papot, kétfalvanként meg egy felcsert kellett magukkal hozniuk.
Az állam vállalta az egészséges ivóvíz biztosítását. A második és harmadik ciklusban történő beáramlás már lehetővé tette a románoknak és a szerbeknek ebben a térségben való megjelenését, mert nem volt annyi német telepes, amennyit a régióban igényeltek volna.
Ahhoz, hogy Magyarország beilleszkedhessen a Monarchiába – ami a nemességet illeti – az egyik legfontosabb probléma a rendi jogok és kiváltságok ügyének a rendezése volt. Egyáltalán, az abszolutista törekvések és a rendi intézmények fenntartása közötti ellentmondás hogyan alakult?
Már túl vagyunk I. Lipót abszolutisztikus törekvésein, ezekből tanult a Habsburg udvar és III. Károly magyar király is (a mellékelt festményen). Véletlenül sem élezte ki az ellentéteket, mindig megállapodásra, kompromisszumra törekedett. Nem véletlen, hogy felismerte, erre az országra szüksége van, a Duna-medence uralása a nemzetközi pozíciók megtartása érdekében nélkülözhetetlen. A Spanyolországgal kapcsolatos tervek elestek, a Spanyol Királyságot az örökösödési háború során nem sikerült megszerezni. Felértékelődött a Duna-medence térsége, annak békés övezetté való átalakítása nélkülözhetetlenné vált. Nem véletlen, hogy azon mesterkednek, miként lehet minél rövidebb időn belül minél nagyobb hasznot hozó országgá, országrésszé tenni. Visszatérnék a Kollonich-féle tervezethez. Ők leírták, milyen természeti adottságokkal rendelkezik a Duna-medence, mindezt a gyakorlatban törekedtek kiaknázni. Tehát ahol állattenyésztésre alkalmas terület van, ott állatot kell tenyészteni, ahol altalajkincsek vannak, ott a bányászatot kell fejleszteni. Szigorúan a gazdasági erőforrások feltárására és kiaknázására törekedtek, hogy nagyobb jövedelme legyen a Kamarának, az uralkodás gazdasági hátterének biztosítása érdekében. Ami a nemességet illeti, rengeteg „újnemes” bukkant fel, a földadományok meg a honfiúsítás következtében sok idegen emelkedett a nemesek rendjébe.
Ugye, magába az apparátusba is sok újnemes került?
Pontosan így van. Egyre inkább a magukénak fogják érezni a királyhűséget, az állam szolgálatában, az állam javára, az állam érdekében fognak tevékenykedni. Az „államérdek” a „közérdek” szintjére emelkedik, a köz érdekében való munkálkodás fontossá válik a nemesség számára is. A jobbágyok fölötti ítélkezésre, a jobbágyoktól beszedett adóra, a robotra a nemesség mindig igényt tartott. Ezek kikezdhetetlen jogok voltak, a pozíciójukat biztosító kiváltságaikat, elkülönülésüket megőrizték, ezt a királynak tiszteletben kellett tartania. A magyar nemesség ezért belement a Pragmatica Sanctioba, hajlandó volt véráldozatot hozni, egyáltalán nem magyar érdekekért is, hajlandó volt a hétéves háborúban részt venni, mert a király személyét fontosabbnak tartotta, miközben a változtathatatlanságot a saját magáénak érezte, úgy gondolta, ennek az az ára, hogy az uralkodót feltétlen segíteni kell.
Időszerűtlen kiváltságok
Összehasonlítva a 16-17. századdal, a 18. században mennyire változott meg a magyar országgyűlésnek a hatásköre?
Ugye, a 17. század a háborúk időszaka. A 18. században szerényebb katonai akciókról beszélhetünk. Magyarország már nem hadszíntér, bár magyar katonák részt vesznek Sziléziában a háborúban, a Délvidéken. A békegazdaság megteremtése mellett fontos lett, hogy az országot már a kor követelményeinek megfelelően irányítsák. Helytartótanács fog működni, ez az intézmény fogja igazán Magyarország belügyeit kezelni. Az erdélyi részek továbbra is a guberniumnak a fennhatósága alatt maradnak. Egészen 1765-ig, amikor majd Mária Terézia a nagyfejedelmi címet fölveszi, tehát újra lesz „fejedelme” Erdélynek. A 18. századot általában a béke évszázadának, a kibontakozás, a gazdasági megerősödés, az új gondolatok befogadása évszázadának tekintik. Akár a műszaki újítások bevezetése, akár a közigazgatásnak, az államigazgatásnak a megújítása, racionalizálása – mind-mind a 18. században fog bekövetkezni. A felvilágosodás valóban megérinti ezt a társadalmat. A kor anakronizmusa: miközben a felvilágosodásról beszélünk, ugyanakkor a magyar nemesség ragaszkodik a saját kiváltságaihoz, amik a Lajtán túl már időszerűtlenekké váltak.
Gebei Sándor fotóit Csíkos Rolland készítette
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
