Az írás otthonlétet kínált

2016. 06. 15. 10:19

Sokoldalú irodalmár Schein Gábor író, költő, drámaszerző, műfordító, irodalmtörténész, egyetemi oktató. A Törzsasztal utolsó tavaszi meghívottját faggatva, Szilágyi Aladár – mintegy bemelegítésként – indulásáról, néhány elődjének vallott költőről, kutatásairól, majd az „eszményi” olvasóról beszélgetett a budapesti vendéggel.

 

Schein Gábor író az Erdélyi Riport szerkesztőségében  Fotók: Szűcs László

 

Költőként indultál. Egyszer ezt nyilatkoztad a kamaszkorodat érintve: „hamar eldőlt, lényegében abban a pillanatban, amikor az első versszerűséget leírtam, hogy számomra az írás az egyedül lehetséges kifejezési forma. (…) Egyszerre nagyon nehézzé vált a beszéd. Mintha elveszítettem volna a nyelvet, amelyen addig könnyedén el tudtam magamat juttatni másokhoz.” Gondolom, mindezt nem valamiféle beszédzavar okozta.

 

Ezt nem úgy értettem, mintha valamifajta beszédszervi zavar, vagy ilyesmi játszott volna szerepet, hanem olyasmi, ami nagyon sok kiskamasszal előfordul, hogy hirtelen nehézzé válik közölnie magát a környezetével. Hirtelen olyan akadályokkal találkozik, amelyeket nem ismer, és nem is tudja a begyakorolt módon legyőzni. Az írás részben a saját magammal való beszélgetésnek a csatornája lett, a kifelé való kommunikációnak is, másfelől pedig rögtön „irodalom”-ként jelent meg a számomra. Amit akkor az irodalomról tudtam, amit olvastam, ahhoz mérten, annak a technikáit próbáltam alkalmazni.

 

Netán egyféle felszabadultság érzetét keltette benned ez a lehetőség?

 

Inkább megtaláltam – nem csupán egy másfajta kifejezési módot, hanem egy másfajta jelenlétet, az íráson, a papíron keresztül. És azt hiszem, rögtön azzal az igénnyel párosult, hogy az, amit létrehozok, az „jó” legyen. Tehát feladatként jelent meg inkább.

 

Maradjunk még egy gondolat erejéig az ifjúságodnál. Így vallottál: „Kamaszkorom óta mást se csinálok, csak visszavonulok, menekülök. A családom, a feleségem és a gyerekeim kivételével mindenhonnan. Én se tudom pontosan, miért van ez így, de legalább már nem szenvedek tőle annyira.”

 

Ez egy jónéhány évvel ezelőtti beszélgetésből való. Egyfajta idegenségérzés volt, ami azt jelentette, hogy nagyjából ettől az időtől – kiskamaszkoromtól – kezdve az volt az alaptapasztalatom, hogy nem illek bele a közegbe, amelyik körülvesz. Illeszkedési probléma volt, idegenségérzés, az írás pedig valamiféle otthonlétet kínált. Ma már azért egészen másképpen van, de a nyomai megmaradtak.

 

Érdekes azt hallani egy íróember szájából, hogy „jól látszik a köteteimen, hogy amint megvan valami, amint megvan egy nyelv, rögtön el is veszítem. A könyv nem más, mint az őt létrehozó nyelv elveszítésének története”. Értelmeznéd ezt a számunkra?

 

Ez maga a tapasztalat: amíg létrejön egy könyv – legyen az verseskötet vagy próza – az azt is jelenti, hogy működik egy nyelv. És azt lehet érezni, hogy amikor befejeződik, amikor a könyv elkészül, az a nyelv, amin azok a szövegek megírhatóvá váltak, az egyszerűen nem működik tovább, és elveszítem. Nyilván, nem a természetes nyelvről van szó, nem tudatos konstruálással létrejövő nyelvről, de mégis valami, ami adott ponton megszólal, és organikussá válik, és aztán elhasználódik, elvész, folytathatatlanná válik, és ezt érezni lehet. Nem tudom, hogy később milyen lesz az a nyelv – lesz-e egyáltalán –, amelyik megint adekvát módon tud megszólalni. Nagyon gyakorlati módon: az ember megpróbál leírni egy mondatot, kérdés, hogy az ott tud-e maradni a papíron, tovább tud-e bonyolódni, lesz belőle szöveg, vagy pedig azt érzi az ember, hogy ez nem az, ez nem érvényes, tévútra visz, nincs maradása a papíron, és egyszerűen kihúzom. Én egyébként is sok mindent kihúzok, és

maga a húzás az írásnak az egyik legfontosabb része.

 

Gyakran megrostálod a szövegeidet?

 

Amikor már kész van, utána már nem, de amíg elkészül, addig igen. Elvétve előfordul, hogy később is előveszem, s ha fel tudom melegíteni, akkor tovább húzok, és a helyére vagy más szöveg kerül, vagy nem, de ez inkább a készülés idejére vonatkozik.

 

Költőként, indulásodkor – bár aztán eltávolodtál tőlük – elődödnek vallottad Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, valamint Paul Celant. Miért ez a három név?

 

Ezt nagyon nehéz megmondani. Amikor az ember fiatalon írni kezd, az, hogy mintákat keres, természetes gesztus. A kérdésed arra irányul, miért pont ők voltak azok számomra, akikből érdemesnek tűnt elindulni. Erre utólag is nehezen tudok válaszolni, főként most, mert az említett három közül az első kettő, Nemes Nagy és Pilinszky már igen távol van tőlem. Tizenévesen, a húszas éveim elején viszont közel voltak mindketten.

 

Ez az újholdasok köre?

 

Főleg őket ketten, a többi újholdas szerzőt nem éreztem annyira közelinek. A prózaírók közül Mészölyt. És ha most valami közöset kellene látnom bennük: mindhárman más módon, de azzal fogtak neki, hogy lebontották a rendelkezésükre álló nyelvet. Celan talán a legradikálisabban. És aztán létrehoztak egy – mind másfajta – elliptikus nyelvet. Ráadásul egy olyat, amelyben az „én” nem közvetlenül, nem is centrálisan van benne, inkább a megfigyelései révén, a nyelvi konstrukciókból kivehetetlenül. Talán ez volt az, ami megfelelt az akkori habitusomnak. Hát ez egy furcsa dolog: „az eltűnés” és „a látszani vágyás”, hogy valójában az eltűnés nyomaként próbáltam csak látszani. Erre a nyelv számomra tökéletesen alkalmas volt. Már kamasz koromban érdekelt a színház. De ha véletlenül föl kellett mennem a színpadra, és ott el kellett mondanom néhány mondatot – nem verset –, akkor kellemetlenül éreztem magamat. És menekültem abból a helyzetből.

 

Mint irodalomtörténész, mint teoretikus, egyetemi tanárként egyaránt, rengeteget írtál, sok mindenkiről. Két név a leggyakoribb a szövegeidben: Weöres Sándor, és főleg Füst Milán, akiről egy egész szemináriumot tartottál az egyetemen, ugye?

 

Igen, régóta foglalkozom vele úgy is, hogy előbb egy kisebb kötetet írtam róla, egy nagyobb, róla szóló könyvet pedig most fejeztem be.

 

Miért vált Füst Milán ennyire fontossá a számodra? Rájöttél az életművével kapcsolatban olyan dolgokra, nóvumokra, amilyenekre senki más?

 

Ha egy életművel sokáig dolgozik az ember, nehezen tud néhány dolgot kiemelni belőle. Arra is nehezen tudok válaszolni, mi az, amit „én fedeztem fel benne”, mert Füst Milánnal, ahhoz képest, hogy mennyire jelentős szerző – a Nyugat jól ismert, Ady-Babits-Kosztolányi triászával azonos nagyságrendűnek gondolom –, ahhoz képest alig-alig foglalkoztak. Somlyó Györgynek, Kis Pintér Imrének jelent meg egy-egy könyve vele kapcsolatban, úgyhogy sok mindenre nekem kellett rájönnöm, fel kellett hívnom a figyelmet. A verseit is, a prózáját is, főleg a Feleségem történetét, nagyon nagy figyelemmel olvastam mindig. Más poétikai gondolkodást látok benne, mint a Nyugat első nemzedékének említett, jelentős figuráinál. A korabeli európai irodalommal sokkal közvetlenebb kapcsolatba hozható. És amiből aztán láthatóan Weöres is rengeteget tanult. Ki lehet emelni az allegóriához való viszonyát, a nyelv zeneiségéhez való viszonyát, arról nem is beszélve, hogy

Füst Milán színpadán egészen furcsa, különleges nyelv működik,

olyan, amit csak a 60-as, 70-es években talál meg az európai színjátszás. A nyelvi játszmáknak egy olyan alakja, amire nincs példa a korabeli magyar irodalomban. Nagyszerű író, és bár az alkata egészen más, mint az enyém, mégis olyasmit találtam nála, amin keresztül magamat is jobban értem. És hát nagyon foglalkoztatott az is, hogy ez az ember, aki a Nyugat első nemzedékének tagjai közül a leghosszabb életű volt – még Tersánszky Józsi Jenőt lehetne említeni –, tehát végigélte a 20. század nagy részét, a különböző rezsimeket, nagyon-nagyon izgalmasnak tartottam azt is, hogy azokhoz a rendszerekhez hogyan viszonyult. Semmi „példaszerű” nincs abban, ami vele történt.

 

Életműved arányaiban is jelentős vonulata a költészet, néhány gondolat erejéig hadd időzzünk el itt. „Amikor leülök írni, csak egy fehér lap van előttem, amelytől félek. Nem vehetek adottságnak semmit – vallod –. Egyszerűen verset szeretnék írni. Arra a pillanatra várok, amikor el tud kezdődni a beszéd. És ami elkezdődik, az biztosan nem az én beszédem. Már csak azért sem, mert a vers nem az anyanyelvem. Tehát tényleg nem teszem bele magamat a versbe, de nem is írom ki belőle magamat.” Nem befelé tartasz – valóban, ki akarsz menekülni a versből?

 

Egyáltalán nem akarok kimenekülni a versből, és ma már azt se mondanám, hogy bárhová menekülni próbálok, épp ellenkezőleg, a vers számomra az a hely, ahol úgy tudok lenni, hogy ez a „levés” meghalad engem. Nem egyszerűen „én vagyok”, hanem az „a nyelv van”, „a szöveg van”, ami ott létre jön, de abban én magam is teljesen ott vagyok. És ez a közvetlenség, ez a teljesen ottlét, ez az, ami más csatornákon számomra nem adott. Ugyanakkor nagyon érdekel, hogy ebben a keletkezésben – mert amikor az ember leül verset írni, semmit nem tud – van a „kedv”, hogy jó volna verset írni és semmi más. Nem lehet tudni, mi fog keletkezni. De mégis, valami sejtelem van róla, és ez az út, ami a sejtelemtől a konkrét szövegig vezet, annak a bejárása, újra és újra nagyon érdekel.

 

Nos, ami a könyvet illeti, amíg a versek összeállnak könyvvé, az a folyamat még inkább előreláthatatlan. Valahol azt írtad, „számomra a versnél mindig alapvetőbb volt a könyv, mindaz, ami egy könyvvel és egy könyvben történik a keletkezésének első pillanatától kezdve.” Mert?

 

Nagyon ritkán írok „csak úgy” verseskötetet, talán a Bolondok tornya volt úgy – ami egy verses elbeszélés –. Klasszikus értelemben nem verskötetet „ír” az ember, hanem verseket. És amikor néhány év alatt megvan annyi szöveg, hogy abból össze tud állni egy kötet, és úgy érzem, ennek valóban itt van az ideje, abban az értelemben is, hogy az a nyelv, amely ezt a versanyagot létrehozta, lezárulóban van, akkor nagyon érdekes azt látni, hogy ezek a magukban álló szövegek milyen összefüggéseket hoznak létre, hogyan tartoznak egymáshoz, milyen szövetet alkotnak. És ez az a pillanat, amikor ez a szöveg véglegessé válik, amikor könyv lesz az anyagból. S az az anyag megismerésének, meg önmagam megismerésének egy egészen új pillanata. Az a pillanat, amikor az anyag végképpen elválik tőlem, és magában létezik, illetve abban, aki azt elolvassa. Később, amikor már megjelenik egy kötet, utána már nem szoktam visszaolvasni őket, legfeljebb felolvasások alkalmával. Engem mindig az érdekel, ami éppen készülőben van.

 

De, gondolom, azért a recepció sem hagy hidegen? Van egy olyan mondatod, hogy „a jó olvasó is olyan kevés, mint a jó író”. Gondolom, ez arra vonatkozik, hogy ahhoz, hogy együtt tudjon haladni „a jó olvasó a jó íróval” – egyébként csak tényként közlöm veled (lehet, hogy tudod, lehet, hogy nem): Te, Schein Gábor egy „jó író” vagy –, türelmesen, tehát lassan kell olvasnia, és a kultúrtörténeti, filozófiai összefüggéseket, kontextusokat megértenie az írói szándék szerint – ehhez, bizony, az olvasónak is fel kell kötnie a gatyamadzagot. Elmaradhatatlan menet közben is egyfajta önképzés az „ideális olvasó” részéről?

 

Jó olvasónak lenni, pontosan olyan életfeladat, mint jó írónak lenni, nagyon sok élvezetet jelent és nagyon sok munkát. De nem kell feltétlenül egy írót ától cettig végigolvasnia valakinek, ahhoz, hogy valamelyik könyvét élvezze egyáltalán.

 

Engedelmeddel, hadd éljek egy példával. Ha Te, az író előveszel egy mitológiai motívumot, ahhoz, hogy az olvasó valóban megérthesse, mire célzol, mit metaforizálsz, szimbolizálsz, satöbbi, ahhoz csak kell ismernie valamelyest a motívum lényegét, nem?

 

Vagy igen, vagy nem. Először is az olvasó egy csomó mindent belerakhat a szövegbe, amit az író, adott esetben én, egyáltalán nem gondoltam. Nagyon különböző utakat járhat be, tehát szó nincs arról, hogy a szöveg olyasfajta rejtvény lenne, amelynek a megoldása csak akkor jön ki, hogyha az olvasó bizonyos belekódolt jelentéseket vagy tud, vagy valamiféleképpen feltár. Sokféle út vezethet egy szöveghez és egy szövegen át. Nem hiszem, hogy van ilyen, „mit kell tudnia az olvasónak?”. De amit tud, amit végiggondolhatónak lát, igenis, azt saját maga miatt – nem a könyv miatt és végképp nem az író miatt –, azt érdemes alaposan végiggondolnia, mert az őt körülvevő világról, meg saját magáról is, egy csomó olyan dolgot tud meg, ami másképpen, máshogyan nem juthat a tudomására. A munkát maga miatt kell elvégeznie, nem az író miatt. Azt is mondhatnám, talán nem is közvetlenül a könyv miatt, bár az olvasás során nehezen tudjuk leválasztani magunkról a könyvet, akár egy beszélgető partnert. Az olvasás beszélgetés, nagyon sok mindent meg lehet hallani egy ilyen beszélgetés során, és sok mindent nem. Emiatt a világon semmi baj nincsen, csak amit meghall, azt jó hallja meg, és abba tudjon munkát tenni. Azt hiszem, ettől válik jó olvasóvá egy olvasó, meg attól, ha sokat olvas.

Minél többet olvas, a hallása is egyre élesebbé válik.

S ami nagyon nehéz, és úgy látom, ma egyre nehezebb: hogy mindez minőségérzékkel párosuljon. Ez azért tűnik egyre nehezebbnek, mert… nem arról van szó, hogy egy csomó „rossz” könyvet adnak ki, hogy egy csomó „rossz” irodalom jelenik meg. Nem ez a probléma, hanem az, hogy egy csomó „közepes” könyv jelenik meg, és az tompítja el igazából a hallást. A rosszat felismeri az olvasó. Azt, hogy „ez csak közepes, nem igazán jó” – azt nem. És a baj ezzel van, nemcsak Magyarországon, hanem – amennyire én tapasztalom – mindenütt, ahol az irodalom piacként működik. Márpedig, ahol nem működik piacként az irodalom, ott egyáltalán nem működik. A piacnak viszont ez a hatása, hogy a közepesből él! És azt dicséri fel az egekbe, mert sok példányt szeretne eladni belőle. Viszont az igazán jóból nagyon nehéz sok példányt eladni.

 

Mielőtt érdemben újabb könyveidről kezdenénk beszélgetni, hadd tegyünk egy kitérőt. Jónéhány éve Várszegi Asztrik főapát jóvoltából három napot tölthettem Pannonhalmán, ahol a rorátétól a vecsernyéig együtt lélegezhettem a bencés atyákkal, tanárokkal. A főapát úr büszkén ajándékozott meg egyik szellemi termékükkel: a Pannonhalmi Szemle legfrissebb példányaival. Ha emlékezetem nem csal, Te éppen akkoriban szerkesztetted a kitűnő folyóiratot…

 

Tíz évig voltam a Pannonhalmi Szemle szerkesztője, az igen hosszú idő. Szerkesztésből elég is… Azon kívül, hogy sokáig úgy éreztem: ennek a lapnak van feladata, és abban én szívesen közreműködök, valójában két barátság kötött elsősorban a Szemléhez. Egy idő után viszont úgy véltem, erről a feladatról nagyon mást gondolok, mint a szerkesztőség más tagjai. Két barátságról volt szó, az egyik Balassa Péterhez kötődő, Péter 2003-ban meghalt, és én 2004-ben jöttem el a Pannonhalmi Szemlétől. A másik kapcsolatom Varga Mátyáshoz fűződött – ez egy megtört barátság… Egy megtört barátság egyrészt soha nem fejeződik be teljes mértékben, másrészt magából a törés fájdalmából mindig megmarad valami…

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!