Az erdélyi szászok nemzetté válása

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, WEISZ BOGLÁRKA a németek középkori betelepítéséről tartott előadást a Szacsvay Akadémián, különös tekinettel az erdélyi szászok közösségére. Erről és Váradnak a korabeli kereskedelemben betöltött szerepéről kérdezte Szilágyi Aladár a jeles középkorkutatót.

A szászok betelepülés-története roppant nagy téma. Kezdjük azzal a beszélgetésünket, hogy ezek a szászoknak nevezett jövevények nem is „szászok” voltak, ez későbbi elnevezés, ugye?

Valóban, a szászok jobbára nem szászok voltak. A német nyelven beszélők zöme nem Szászföldről, hanem elsősorban a Rajna- és Mosel mentéről érkezett Erdélybe. Ettől eltérő a kép a Szepességben, ahova bár szintén a német nyelvterület számos vidékéről érkeztek betelepülők, zömük mégis szász eredetű lehetett. Az erdélyi németeket először 1206-ban nevezték szászoknak egy kiváltságlevélben. Érdekes, hogy maga az Andreanum, amelyet az erdélyi szászok 1224-ben kapnak meg, még németeknek nevezi őket. A szász kifejezés az 1230-as évektől fog kizárólagossá válni, nem tudjuk, miért.

Hiszen nem csak németajkúak voltak közöttük, hanem például vallonok.

Igen, kevertségüket még ez is színesítette. Ilyen volt például az a Latin János, akinek birtokait II. András kivette a szászok joghatósága alól.

Az, hogy Erdélyben mégiscsak szász nemzetté alakultak, az az Andreanumnak köszönhető, illetve, hogy azonos helyzetükből adódóan később beindult a nyelvi homogenizálódás, az identitástudat kialakulása?

Az, hogy szász nemezetté váltak, nagyban köszönhető az Andreanumnak. II. András király kiváltságlevelének lényeges része az, hogy Szászvárostól Barótig egy jól körülhatárolható területen nyújt egyfajta hospesjogot a szászoknak. Azelőtt ezt a vendégjogot csak egy-egy településen élő, azonos etnikumhoz tartozó népesség kapta meg. Az Andreanum abban különbözik előzményeitől, hogy egy nagyobb, több települést magában foglaló területre nyújt kiváltságot az uralkodó. Ráadásul biztosítja azt is, hogy ezen a területen nem fog másoknak földet juttatni. A szepesi szászok is kaptak kiváltságot, de az nem volt területi jellegű, bizonyos településekre vonatkozott, közöttük nem szász lakosság is élt. Az is elősegíthette az önkormányzatiság kialakulását, hogy ezt a területet egy vezető alá helyezte, a mindenkori szebeni ispán állt felettük, akit ugyan az uralkodó nevez ki, és nem a szászok maguk választják, de biztosítja számukra, hogy rajta és az ispánon kívül más hatalmasság – elsősorban az erdélyi vajdára gondolok – nem bíráskodhat felettük. Erre vigyáztak is az uralkodók, egyszer fordult csak elő, hogy az erdélyi vajda viselte a szebeni ispáni címet is, mégpedig az 1320-as években Széchényi Tamás. Ez azonban az 1324-es szász lázadással hozható összefüggésbe. Persze ezek csak az első lépések voltak, és az alapjait teremtették meg a Szász Universitas kialakulásának.

Erdélyben még mindig lehetett lakatlan hely, hiszen több oklevél terra desertákat emleget. Ugyanakkor királyi praktikum is volt abban, hogy a székelyeket, a besenyőket még kijjebb telepítették, határvédőknek, és az érkező szászok sok esetben az ő helyükbe telepedtek.

Az, hogy bizonyos területeket pusztaságnak neveztek, az II. Géza telepítéseivel kapcsolatban bukkan elő. Õ a 12. század közepén telepített le Mosel-vidéki németajkúakat az Olt mentén. Ez több évig tartó folyamat lehetett. A későbbi Szeben-, Újegyház- és Sink-szék területe azonban nem volt pusztaság, ahogy azt a későbbi források említették, hanem székelyek, szlávok és besenyők által lakott vidék. A központi hatalom azonban őket kitelepítette innen, így vált e vidék olyan „terra deserta”-vá, ahova a németajkúk beköltözhettek, és amely vidéket Altlandnak neveztek. Abban is bizonyosak lehetünk, hogy mikor 1224-ben az Andreanumot megkapják, a Szászvárostól Barótig fekvő területen élő székelyek keletebbre szorulnak, a kapcsolat azonban a településnevekben tovább él (Szászkézd – Kézdivásárhely).

Ebben a korban egy tizenegy évig tartó mozzanat színesíti a történelmi helyzetet. A további külső-belső veszélyt megelőzendő engedték be a jelentős haderőt képező Német Lovagrendet is?

Igen, 1211-ben II. András hívja be az országba a Német Lovagrendet, és engedi át nekik a Barcaságot. Elsősorban határvédő szerepet szán nekik, cserébe adózási, várépítési, betelepítési kiváltságokat biztosít a számukra. Ekkor újabb németajkú népesség jön erre a területre. Maga az együttélés azonban nem volt feszültségektől mentes, 1222 előtt az uralkodó összekülönbözött a lovagrenddel. Ennek több oka lehetett. Az egyiket abban látom, amit majd a ’22-ben adott újabb kiváltságlevél hangsúlyoz: pénzt csak a király verethet Magyarországon. Ebből arra következtethetünk, hogy a Német Lovagrend önálló pénzverésbe kezdett. A pénzverést tiltó oklevélben ugyanakkor biztosítja őket az uralkodó, hogy királyi pénzváltók nem jöhetnek a Német Lovagrend területére, a lovagrend azonban köteles a királyi pénzt elfogadni. Bár úgy tűnt, sikerült egyességet kötniük, a lovagrend még tovább ment: 1223-ban III. Honorius pápa kivette a Német Lovagrend területét az erdélyi püspökség hatásköre alól. A következő évben a nagymester a területet a pápának ajánlotta fel, II. András türelme ekkor elfogyott, fegyveres erővel verte ki az országból a lovagokat.

Néhány éve találkoztam egy Erdélybe hazajáró német történettudóssal, Konrad Gündischnek hívják. Már az apja kezdte összegyűjteni a szászok történelmére vonatkozó dokumentumokat, ő már talán az Urkundenbuch kilencedik gyűjteményes kötetét szerkeszti. Egy vele készült interjúban kijelentette: „II. András 1224-ben megadja az alapkiváltságot, a legnagyobb kiváltságot, amelyet valaha német, vagy nyugat-európai csoport Kelet-Európában kapott. A legteljesebb kiváltság volt.” Osztja Gündisch véleményét?

Bizonyos szempontból igen. „Legteljesebbnek” csak azért nem tekinteném, mert bár saját vezetőiket önmaguk választhatják, akik mai kifejezéssel élve polgári peres ügyekben önállóan ítélkezhetnek is, nagyobb ügyekben viszont csak a király által kinevezett szebeni ispánnal együtt dönthettek. Az a tény, hogy a király ígéretet tett arra, hogy idegeneknek nem ad birtokot a szászok területén belül, azaz a szász területen belül a király lemondott a háramlási jogáról, a kiváltság nagyságát mutatja. Adózási kiváltságot kapnak, ráadásul szokatlan módon: az uralkodó egy összegben határozza meg az ezen a területen élő szászok adóját (500 márka ezüst). Mindez azt jelentette, hogy a szászok önmaguk határozták meg, hogy az egyes tagok mennyivel járuljanak hozzá az adóhoz, ez biztosította azt is, hogy királyi adószedők ne járjak e vidéket. Ez a Magyar Királyság más területein majd csak a 14. században fog megjelenni. Plébánosválasztási jogot is kapnak, sőt megkapják annak a jogát, hogy a tizedet a plébánosnak fizessék. A terület a 12. század végén alapított szebeni prépostság alá tartozott, mely nem az erdélyi püspök, hanem az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott. Az Andreanum vámmentességi kiváltságot is biztosít nekik, aminek köszönhető, hogy később a kereskedelemben jelentős szerepet tölthettek be. Ugyanakkor kötelességük volt 500 fegyverest küldeni a király zászlaja alá, ha vezetése alatt az ország határain belül tört ki háború, 100-at, ha határain kívül, és csak 50-et, ha nem maga az uralkodó vonult hadba.

Mindezzel megteremtődnek a városiasodásnak feltételei is?

Igen, hiszen vásártartási kiváltságokat is kapnak, ráadásul anélkül, hogy az uralkodó meghatározná, mely településeken alapítsák azokat. Jelentős városok jönnek létre ezen, gondoljunk Szebenre, Brassóra, Segesvárra, de anélkül, hogy városi jogokat szereznének. Az Andreanumot fogják majd a jogaik alapjának tekinteni. Azért teljes önkormányzatiságot nem kapnak. A szebeni ispán, aki a király képviselője, nem szász. A teljes önkormányzat létrehozására csak a 15. században kerül sor.

Ilyen kedvező jogállás ellenére is voltak feszültségek. Az erdélyi egyházvezetéssel való szembenállásuk több ízben fegyveres lázadáshoz vezetett. Például, Gyulafehérvárra behatolva rágyújtották a hívekre a templomot. Mi váltotta ki ezeket a konfliktusokat?

Az erdélyi püspökség szerette volna a szász tizedre rátenni a kezét. Ez időnként sikerült is neki. Ilyenkor mindig a szebeni prépostság ellenállását váltotta ki, tehát mind a három esetben az egyházi hovatartozásnak a kérdése indította el a folyamatokat. A legutóbbi, az 1324-es felkelés ennél többről szólt, hiszen királyi hadat indítottak a szászok ellen, sajnos a történtek pontos részleteit nem ismerjük.

Fontos mozzanat volt, amikor 1437-ben a magyar nemesek, a székelyek és a szászok kápolnai uniója létrejött. Többféle magyarázat van erre, négy-öt alkalommal megújítják, illetve más irányba is bővítik. Mi tette szükségessé, hogyan születtek meg ezek az egyezségek?

A Szász Universitas kialakulása egy hosszan elnyúló folyamat eredménye. Kezdődik az Andreanummal, amely hangsúlyozta azt, hogy csak a Szeben környéki területre vonatkozik, azaz Brassó vidékére, Beszterce vidékére, a Medgyes-Selyk székre nem. A második lépcsőfok az, hogy az Andreanumot ezekre a területekre is kiterjesszék. A következő az lesz, amikor a szászoknak megengedik, hogy a székek élén álló királybírót ne az uralkodó nevezze ki, hanem maguk választhassák meg. Erre csak a kápolnai uniót követően fognak jogot kapni, a 15. század második felében. A szász nemzeti egyesülés legteljesebbé csak 1486-ban válik. Visszatérve a kápolnai unióra, amit 1437. szeptember 16-án az erdélyi magyar, székely és szász nemzetek vezetői kötöttek, három olyan „nemzet” között létrejött megállapodás volt, akiket azok a speciális privilégiumok különböztettek meg egymástól, melyeket a királyoktól kaptak az idők folyamán. Bár a szerződés kiváltó oka az ekkor zajló erdélyi parasztfelkelés volt, annak mintegy négy hónappal későbbi befejezését követően is érvényben maradt, illetve többször megújították.

Ejtsünk néhány szót arról is, hogy Várad akkor válik a szászok szempontjából igazán fontossá, amikor a belső piaci, illetve az import-exportlehetőségeiket bővíteni akarják…

A történet a 14. század második felére nyúlik vissza, amikor Brassó, Szeben megszerzi azt a jogot, hogy rajtuk túl Havasalföldre és Moldvába ne lehessen menni, illetőleg a 15. században már azt is elérik, hogy az onnan származó árukat csak az ő városukig lehessen hozni. Úgy tűnik a forrásokból, hogy ez a keleti kereskedelem folyamatos, még akkor is, ha vannak atrocitások. A magyar városok közül elsősorban Kassával szemben lép fel Szeben és Brassó, hogy Kassa ne tudjon a két városon túl kereskedni. Itt válik fontossá Várad. Várad lesz az a hely, ahol egyrészt a felvidéki városok, másrészt a szász városok, harmadrészt pedig a nyugat-dunántúli városok, illetve Buda és Fehérvár kereskedői találkozni fognak, és az árukat kicserélik.

Mindenképpen. Várad vásárváros volt. A vásárvárosok arra törekednek, hogy minél több sokadalmat, hosszan tartó vásárokat tartsanak, míg a kereskedővárosoknak az a célja, hogy árumegállító jogot vagy lerakatjogot szerezzenek, így az ő kereskedőik bonyolítsák a további áruforgalmat. Várad esetében elmondható, hogy a 15. század végére a városban, illetve a környékén tizenegy sokadalmat tudunk kimutatni. Ezeknek a sokadalmaknak a jelentőségét az is mutatja, hogy a 16. század közepéről ismerünk egy olyan kereskedőkönyvet, amelyben egy kalmár leírja a társainak, hol érdemes vásárra menni, s Várad kiemelten szerepel e települések sorában.

Gondolom, a vásártartás intézményének jogi biztosítékai is kellett legyenek, ugyanakkor infrastruktúra kialakítására is szükség volt.

Ehhez komoly intézményi háttérre volt szükség. Ha valaki vásárt tartott, az abból származó legkisebb jövedelmet is a magáénak akarta tudni. Gondolok például arra, hogy a vásáron mérőeszközöket kell használni. Kétfajta megoldást ismerünk: az egyik az, hogy hitelesíttetnie kellett a városban a kereskedőnek az általa használt mérőeszközöket, ezért meghatározott összeget kellett fizetnie, vagy a város arra kényszerítette a kereskedőt, hogy a városi mérőeszközöket használja, szintén bizonyos pénzösszegért cserébe. Ezeknek a kereskedőknek meg kellett szállniuk, az állataiknak is hely kellett, az ellátásukról is gondoskodni kellett.

Arra, hogy mindez hogyan zajlott le – fennmaradt írásos feljegyzések híján – bizonyára csupán párhuzamokból lehet következtetni…

Igen, párhuzamok alapján, mert a forrásanyag sok részletkérdésről hallgat. A kereskedőknek szállásokra volt szükségük, enniük kellett, raktáraknak kellett lenniük, ahová az áruikat elhelyezték. Ne feledjük, amikor Váradra jönnek, nem kis vámot fizetnek, de cserébe joggal várnak el bizonyos dolgokat. Például azt, hogy az általuk hozott, a korban drágának számító luxusáru ne legyen kitéve az időjárás szeszélyeinek, biztonságban tudhassa azt a kereskedő, hiszen huzamosabb időre jött a vásárra. Szintén párhuzamokból tudjuk, hogy a szállásadónak meg kellett ismertetnie a kereskedőt azzal, hogy miként kell viselkednie, milyen kötelezettségei vannak.