Az Erdélyi Fejedelemség Kelet és Nyugat között
2015. 05. 07. 10:31A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársával, OBORNI TERÉZ egyetemi docenssel beszélgetett Szilágyi Aladár az Osztrák és az Oszmán Birodalomtól való függőség, viszonylagos függetlenség fordulatairól.
Ami az Erdélyi Fejedelemség létrejöttét illeti, megvan már a konszenzus a történészek között? Hiszen legalább három évszám forog közszájon…
Még annál is több! Három fordulópont közül az első 1541-42-höz köthető. Ez egy régebbi álláspont. Ekkor ugyanis Buda eleste után Izabella királyné és kísérete Erdélybe érkezett.
Méghozzá Lippára telepedett.
Először Lippára, valóban, majd 1542 májusában Gyulafehérvárra költözött. Egyébként, ha már Nagyáradon vagyunk, hadd tegyem hozzá, hogy Fráter György püspök az 1540-es évek elején azt ajánlotta a királynénak, hogy Váradon rendezze be a fővárosát. Aztán Várad azért nem lehetett az erdélyi és az Erdélyen kívüli vármegyék központi helye, mert az erdélyi rendek gyűlésén közölték a királynéval, hogy ha Váradra teszi a székhelyét, akkor ők elpártolnak tőle. Ez a 42-es időpont volt az első ilyen elképzelés, a 19. században például Mikó Imre ide tette a nemzeti fejedelmek történetének kezdetét. Jakó Zsigmond is ezt az álláspontot képviselte, és többen a 20. század történészei közül is. A következő ilyen időpont az Erdélyi Fejedelemség kialakulására vonatkozóan az 1556, amikor Jagelló Izabella özvegy királyné és fia, az akkor 16 esztendős János Zsigmond visszatért öt és fél éves lengyelországi emigrációjából, és újra átvette az uralmat a terület fölött. Ez azért fontos fordulópont, mert ekkor történt az ország közigazgatásának a kiépítése, az erdélyi kancellária, mint kormányszerv felállítása, a királyné nemzetközi kapcsolatokba lépett, részben a Habsburg dinasztiával, a francia uralkodóval, II. Henrikkel is, próbálta az országot elhelyezni a nyugati Európában, nem csak a keleti kapcsolatokat tartva fenn, amelyek a szultánhoz és a Portához kötötték Erdélyt. A harmadik időpont, amellyel kapcsolatban bizonyos konszenzus alakult ki, az 1570-71-re tehető.
A speyeri szerződés megkötéséhez?
Igen, a speyeri egyezményhez, ami valóban fordulópontot jelentett, mégpedig annak az országrésznek, annak a területnek a történetében, amelyet a Szapolyai család uralt 1541 után, és amely országrészről 1570-ig úgy beszélhetünk, mint „keleti Magyar Királyság”-ról, a keletit jelző értelemben, nem tulajdonnév értelemben használom. A Magyar Királyság keleti részéről van szó, amelynek élén egy electus rex, egy választott magyar király állt, és az ő nevében a királyné, fiának gyámjaként is, a megkoronázott magyar királynék jogán is uralta ezt a területet. Az utóbbi években kezd ez a kifejezés is meghonosodni és hátteret kapni, tehát nyugodtan beszélhetünk 1541 és 71 között keleti Magyar Királyságról. A speyeri szerződés abban hoz fordulópontot, hogy meghatározza a közjogi kapcsolatot a nyugati Magyar Királyság és a keleti Magyar Királyság között. Meghatározza és átalakítja, kimondja ugyanis, hogy mostantól Erdély és a tiszántúli vármegyék egy fejedelemségnek nevezett állami entitást alkotnak, amely függő viszonyban áll a Magyar Királysággal, illetve, hogy pontosabbak legyünk: a Magyar Szent Koronával, hiszen – ahogy évszázadokon át korábban – a továbbiakban is a Magyar Szent Korona része és tagja, és mint ilyen, elismeri maga fölött állónak a magyar királyt. Ezt az egyezséget János Zsigmond akceptálja, azt is, hogy magának a „princeps”, azaz a „fejedelem” címet fogadja el. Egyébként hosszú tárgyalási folyamat előzte meg ezt a szerződést, és többféle címvariáció szóba jött, végül ebben sikerült megegyezni. 1570 decemberében írta alá János Zsigmond a szerződést, amelyet a következő év márciusában, Regensburgban I. Miksa magyar király ratifikált.
Valahol azt olvastam, hogy csak a „vajda” címet, ajánlották fel János Zsigmondnak…
Nem, ez nem így volt. A szerződés szövege maga fennmaradt, és egészen biztos, hogy benne már az „Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt részének fejedelme” címet kapta meg. Amit ön említett, az arra utalhat, hogy az 1560-as években a tárgyalások folyamán valóban mindenféle címeket adtak János Zsigmondnak, köztük nevezték vajdának, vagy a dokumentumokban, amelyek ebből az időből fennmaradtak, egyszerűen csak „Transsilvanus”-nak, azaz „Erdélyi”-nek. A Transsilvanus ezt és ezt írta, mondta, cselekedte – így beszéltek róla. Érdekes látni, ahogy változik az évek során a fennmaradt dokumentumokban János Zsigmond megnevezése. Végül is élete utolsó napjaiban, hónapjaiban már, mint Erdély fejedelme regnált ezen a keleti országrészen. Igaz, a ratifikáció után négy nappal Gyulafehérváron meg is halt… Végül is ő volt Erdély első fejedelme, aki ezt a címet viselte. A következő fejedelem lesz az, aki huzamosan használhatja a titulust.
Báthory a lengyel trónt Erdély érdekében vállalta
Közben volt egy kis intermezzo: János Zsigmond halála után Miksa magyar király Bekes Gáspárt támogatta.
Ez úgy alakult ki, hogy Báthory István, amikor 1571 májusában megválasztották, egyaránt hűséget esküdött a Portának, az Oszmán Birodalom szultánjának és a magyar királynak, I. Miksának. Ennek a két irányból fenyegető veszélyhelyzetnek köszönhetően Báthory felismerte, hogy Erdélyt, illetve ezt a keleti, Erdélyből és a csatolt vármegyékből álló országot csak mindkét császár kegyéből lehet fenntartani. Ezért mindkettő irányába alávetettséget kell mutatni, ezt ő meg is tette, az életben maradás és a háborús konfliktusok elkerülése érdekében. Ezzel egyébként utat mutatott a későbbi 150 év erdélyi fejedelmeinek.
Minden egyes fejedelem a saját ügyessége, tehetsége függvényében tudta ezeket a helyzeteket kihasználni. De térjünk vissza Báthoryra és Bekesre. Miksa igen korán azt tapasztalta, hogy Báthory István nem annyira az ő „magyar királyi vajdájaként” viselkedik, hanem önállósítva magát igen erős fejedelem módjára kezd uralkodni. Országgyűlést hívott össze, törvényeket hozatott, nem mutatta azt az alattvalói attitűdöt, amit Miksa elvárt volna tőle. Részben innen indult ki, hogy Bekes Gáspárt a szárnyai alá vette és támogatta a bécsi udvar, egyfajta trónkövetelőként léptetette fel. Bekes egyébként csalódott volt, amikor Báthory Istvánt választották meg az erdélyi rendek, hiszen János Zsigmond első diplomatájaként számított arra, hogy ő lesz az utóda, annál is inkább, mert szóbeli meghagyással János Zsigmond maga is őt jelölte ki, ez köztudott volt. Balszerencséjére, éppen akkor nem tartózkodott Erdélyben, amikor a választás zajlott, a speyeri szerződés miatt időzött Regensburgban, mert ő vitte ki, mint János Zsigmond követe. Hetekig tartott az út, és visszafelé értesült a történtekről. Egyébként Báthory személyénél akkor nem is lehetett volna megfelelőbbet találni. Az egy szerencsés választás volt. Ugyan Báthory az ezt megelőző években visszavonultan élt szilágysomlyói birtokán, de korábban komoly gyakorlatot szerzett mind a hadvezetés terén, mind a diplomáciában és politikai életben.
Néhány év múltán egy újabb tényező került előtérbe – már ami Miksa és Báthory viszonyát illeti –, amikor felvetődött a lengyel trón megszerzésének kérdése. Az osztrák császár is, Báthory István is, sőt, még Rettegett Iván orosz cár is aspirált a lengyel trónra.
Így van, mindhárom uralkodó pályázott a trónra, de Báthory legfőbb ellenfele Miksa volt, aki szintén nagy reményekkel aspirált a lengyel koronára. Habsburg-Jagelló kapcsolatok korábban is voltak, hiszen II. Zsigmond Ákos lengyel királynak, a Jagelló ház utolsó férfitagjának két Habsburg házbeli felesége is volt, természetesen nem egyszerre, Erzsébet és Katalin. De váratlanul a Báthory Istvánt támogató lengyel urak többségbe kerültek a szejmben, majd 1575 decemberében sikeresen megválasztották őt. Némiképp hasonlóan történt ez, mint a Magyar Királyságban Mohács után, Szapolyai János trónra lépte után, itt is volt ugyanis egy másik országgyűlés, amelyen egy másik királyt, Habsburg Miksát választották meg. Varsóban, illetve Krakkóban tartották ezeket a gyűléseket, a Miksát megválasztók voltak a kevesebben, ám ők voltak az előkelőbbek. Egy erőteljes nemesi-köznemesi csoport választotta meg a mi Báthorynkat. Szerencsésen alakult számára a helyzet, 1576 márciusában elindult Krakkóba, elfoglalta a fővárost, és május elsején meg is koronázták, tehát megelőzte Miksát. 1576 októberében Miksa meg is halt, úgyhogy nem uralkodott volna sokáig Lengyelországban. Hadd idézzek egy visszaemlékezést, Báthory később, már lengyel királyként egy érzékeny pillanatában azt mondta, hogy a lengyel trónt is csak Erdély érdekében vállalta, hogy ezzel is Erdély pozícióit erősítse. Igaz, többé Krakkóból már nem tért haza, és 1586-ban Grodnóban meghalt, de lengyel királyként elkövetett nagyszerű cselekedetei, amelyeket a lengyel és a magyar történetírás is megőrzött, nagyon nagy hasznot és elismertséget eredményeztek magának a fejedelemségnek is.
Gondolom, a szultán se nézte jó szemmel Báthory felemelkedését, hiszen fennállhatott annak a veszélye, hogy megerősödve önállósul, nem?
Báthory kitűnő politikai érzékét mutatja, hogy olyan kommunikációs technikával – ma úgy mondanánk – tudta a Portával elhitetni a hűségét, országának a szultán köntöséhez való ragaszkodását, hogy megkapta az engedélyt a Lengyel Királyság trónjának az elfoglalására. Bíztak a hűségében, azt remélték, hitték – és jól hitték –, hogy stabilitást fog jelenteni Európa erdélyi-lengyel-moldvai régiójában. Ez így is történt, Báthory nem fordult soha a Porta ellen, bár foglalkoztatták ilyen gondolatok. Sőt, a Vatikán részéről megkeresték egy olyan ajánlattal, hogy a lengyel-erdélyi haderő együttes mozgósításával forduljon az Oszmán Birodalom ellen, Báthory azonban nem látta elérkezettnek az időt erre. Hiszen az Oszmán Birodalom olyan katonai, politikai, gazdasági erőfölényben volt, hogy nem látta esélyét egy győzelmes hadjárat beindításának. Ebben a döntésben az a motiváció is közrejátszott, hogy a körülmények rákényszerítették a Rettegett Iván moszkvai nagyfejedelemből első orosz cárrá emelkedett uralkodó elleni háborúra. Három sikeres hadjáratot vezetett Oroszország ellen, északi, livóniai és litvániai területeket foglalt vissza Lengyelország számára.
Báthory Zsigmond két évvel Báthory István halála után vette át a hatalmat. Az a tizenvalahány év, amíg több megszakítással uralkodott, Erdély talán legválságosabb időszaka volt. Mondhatjuk, hogy már kezdettől a Habsburgok felé orientálódott?
Igen. Báthory Zsigmond volt az, aki Nyugat felé fordult azzal, hogy a Habsburg dinasztia segítségével, vele szövetségben megindította az erdélyi hadakat a tizenöt éves, törökellenes háború déli, havasalföldi színterére. 1595-ben előbb kötött egy prágai szerződésnek nevezett megállapodást, ami csak egy szövetségkötés volt, majd egy 1597-ben, szintén Prágában megkötött szerződésben átadta az Erdély fölötti uralmat Habsburg Rudolf magyar királynak és német-római császárnak. Azt tudjuk, hogy háromszor távozott az országból és tért vissza, Bocskai István támogatásával, aztán negyedszerre végleg elhagyta országát.
Közben mások is ültek Erdély trónján. A felesége, Mária Krisztierna Habsburg főhercegnő ideiglenes pozícióit, helytartói kinevezéseit is figyelembe véve, ha jól számoltam, kilencszer vagy tízszer váltogatták egymást az Erdélyt uraló különböző tisztségviselők.
Így van. Helytartók, kormányzók váltották egymást.
A helyzetre jellemzően előfordult, hogy egyikük-másikuk csupán hetekig maradt tisztségben.
Egy kimutatást is készítettem erről, szinte követhetetlenül változtak ezek a hatalmi pozíciók Erdélyben. Vélhetően a ’97-es prágai szerződés volt az, amire alapozva 1602 és 1604 között egy újabb Habsburg hatalomátvétel következett be Erdélyben. Basta generális, mint hadvezér és katonai helytartó egyfajta törvényen kívüliséget honosított meg, statáriális kormányzással és bíráskodással, az erdélyi rendi alkotmány figyelmen kívül helyezésével, önkényuralmi rendszert vezetett be. S ez a tizenöt éves háború végén, az anyagilag tragikusan tönkrement ország számára szinte végpusztulást eredményezett. Olyan történetírói szövegek maradtak fenn a Giorgio Basta nevéhez kötődő korszakról, amelyhez fogható kegyetlenkedéseket, szegénységet a megelőző másfél évszázadban Erdély népe nem látott. Bebizonyosodott, hogy a Habsburg dinasztiához – nem is azt mondanám, hogy a Magyar Királysághoz – nem tud Erdély visszatérni. A Habsburg dinasztia hatalmi, katonai és anyagi potenciálja egyelőre nem volt elegendő ahhoz, hogy a Magyar Királyság közepéről kiűzze az oszmán-török hatalmat, illetve Erdélyt felszabadítsa a Porta függősége alól. Arról is kell beszélnünk, hogy Erdély, illetve az ország közepén elhelyezkedő Hódoltság és az Oszmán Birodalom viszonya között óriási különbség volt. Míg a balkáni területek és a magyar hódoltság integráns részét képezte az oszmán-török birodalomnak, Erdély, mint egy különleges státusban lévő vazallus állam jóval szabadabb volt, lazább függésben állt a Portától. Kapcsolatai nem ugyanazon közjogi státust jelentették.
A sok váltás közben volt egy bizarrnak mondható közjáték, Vitéz Mihály havasalföldi vajda – úgymond – diadalmasan bevonult Gyulafehérvárra. Szamosközi István leírása szerint: „Nyolc kürtös fújta a törökösen hangzó melódiát, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.” Ő bármennyire megjátszotta a fejedelmet, végeredményben nem volt az, hanem Rudolf helytartója volt.
Úgy van, ez a pontos megnevezés. Rudolf helytartójaként, katonai támogatással, havasalföldi hadakkal érkezett Erdélybe. És így, mint az uralkodó helytartója kísérelte meg a Habsburg hatalomátvételt. 1599-ben vagyunk, két évvel a prágai szerződés után. Jogi értelemben ezt akár meg is tehette, hiszen Báthory Zsigmond éppen lemondott az erdélyi uralomról. Azonban Vitéz Mihálynak ezt a bevonulását így is csak utólag legitimálta Rudolf. Tehát ez egy „önszorgalomból” indított akció volt. Rudolf utólag elfogadta, rendben van, ha már ott van, de kizárólag, mint az ő hatalmának képviselője, mint Erdély élére állított ideiglenes megbízottja tartózkodhatott a tartományban. Ehhez képest olyan közjogi lépéseket is végrehajtott Vitéz Mihály, amelyek nem feltétlenül következtek volna ebből a státusából. Legfőképpen saját uralmát igyekezett megvalósítani, országgyűlést hívott össze. Nemrégiben megnéztem ezeket a dokumentumokat, ezekben a magyar király helytartójának nevezi magát, nem vindikálta magának a fejedelem címet, nem is használta. Tehát valahol érezte, hogy ez már azért túl menne minden határon. Nagyon konfliktusos volt az ő ittléte, az erdélyi urak ugyan a hadai előtt fejet hajtottak, de hamar összeütközésbe kerültek vele.
Igen, a székelyek, de az egy külön történet. Hogy úgy mondjam, bocsánatos, amiért reménykedtek Mihályban. Az erdélyi urak ellenérzése hamar megmutatkozott, s egyre-másra mentek a panaszlevelek Bécsbe, hogy a király tegyen valamit ebben a helyzetben. De Rudolf maga se tudta, mit tegyen. Ugyan érezte, hogy a vajda túllépi a hatáskörét, végül a már említett Giorgio Bastát bízta meg, hogy távolítsa el Erdély éléről. – Hát… ez sikerült is… A székelyekre térve, ők több okból álltak Mihály mellé. Már az 1595. évi havasalföldi hadjáratban nagyon jelentős székely haderő vett részt, húsz-huszonötezerre tehető azoknak a székely gyalogosoknak és lovasoknak a száma, akikkel végül is megnyerték a csatát. Óriási győzelem volt, Európa visszhangzott Báthory Zsigmond és Bocskai István oszmán hadak fölötti győzelmétől. Megígérték a székelyeknek az elveszett szabadságaik visszaadását, de hazatérve, december-január folyamán azt tapasztalták, hogy Báthory visszamondta a székely jobbágyok felszabadítását, a közszékelység számára mindazon szabadságjogok visszaadását, amelyeket megígért. 1596 februárjában bekövetkezett az úgynevezett „véres farsang”, amikor kegyetlenül megtorolták a szabadságjogaikat követelők mozgalmát.
Ami Mihály vajdát illeti, Szamosközi István visszaemlékezésében az is olvasható, hogy milyen módon viselte magát a gyulafehérvári palotában. Előszeretettel próbálta fel a Báthoryak ékszereit, ruháit…
Viszont hamar megsokallták a viselt dolgait.
Igen, igen. Végül Rudolf parancsot adott a megöletésére.
„Szükséges Erdélyben egy magyar fejedelmet fenntartani”
Aztán megint előkerült Zsigmond, illetve Székely Mózes neve, személye is felbukkant. De hagyjuk ezeket a zűrzavaros időket, inkább beszéljünk Bocskai Istvánról (képünkön). Tudtommal kezdetben nem igazán aspirált a trónra…
Bocskai egy kifejezetten német orientációjú, Habsburg párti politikusként indult. Hiszen ő vette rá unokaöccsét, Báthory Zsigmondot a Habsburgokkal megkötött szövetségre és Erdély átadására. Később, ahogy az egyik történetíró írta: „Annyi nyavalyái után eszére jött vala…” Az az igazság, hogy Bocskai zseniális politikai gondolkodó volt. Amikor látta, hogy mi folyik a tizenöt éves háborúban, látta, hogy a Habsburg hatalom nem tudja Erdélyt megtartani, kormányzati szempontból sem tudják megtartani ezt a távoli tartományt, és látta Giorgio Basta tevékenységét, miközben saját magát személyében is érték atrocitások, erdélyi birtokait elkobozták, magyarországi birtokai is függőben voltak, Bécsben, illetve Prágában kellett instanciáznia, hogy megmaradhasson. Talán az élete is kockán forgott ezekben a politikai zűrzavarokban, s egyszer aztán, 1604-ben egészen az ellentétébe fordult az ő politikai állásfoglalása. Megértette, hogy szükség van a másik magyar államra, az Erdélyi Fejedelemségre ahhoz, hogy ez az országrész meg tudjon maradni, s a másik országrésznek is hasznára tudjon lenni. Valóban nem kereste a fejedelemséget – így írják a források. Először 1605-ben a Magyar Királyság fejedelmévé választották, aztán két országgyűlésen – először a marosszeredain, aztán a medgyesin – választották meg Erdély fejedelmévé, szintén 1605-ben. Végül is részben Bethlenék, részben az erdélyi urak nyomására, akik melléálltak, újjá kellett alakítani magát a fejedelemséget, amit ő 1605-6-ban vitt véghez. Ezt a fejedelemség egy második létrehozásának tekinthetjük. Ő maga úgy vélekedett, hogy ugyanolyan kondíciókkal, az oszmán Porta autoritásával kell ismét felállítani ezt az államot, elszakítva a Magyar Királyságtól. Mert ahogyan a politikai hitvallásában és végrendeletében ezt megfogalmazta, (tartalmilag idézem): amíg a magyar korona a Magyar Királyságban nálunknál nagyobb nemzetnél, az németeken forog, szükséges Erdélyben egy magyar fejedelmet fenntartani, az nékik, a másik országban élő magyarságnak is hasznukra és oltalmukra lészen. Tehát látta, hogy ebben a közép-európai politikai kontextusban szükség van erre a megosztottságra, és a megosztottságból erényt kell kovácsolni oly módon, hogy a két országrésznek együtt kell működnie mind a keleti, mind a nyugati nagyhatalommal szemben. Vagy, ha nem is szembefordulni velük, mert azt nem lehetett, legalább egy olyan egyensúlyhelyzetet kialakítani, amely révén a Kárpát-medencében a Magyar Királyság, a magyarság egyáltalán fennmaradhat. Ha már eljutottunk idáig, hadd használjak nagy szavakat, de nem csak a magam gondolatából, hanem Barta Gáborra is utalnék, aki már nincs közöttünk, de az elmúlt évtizedek egyik legkitűnőbb Erdély-történésze volt. Az ő véleménye szintén az volt, hogy ez a kettéosztottság nemhogy kárára volt az összmagyarság történetének, hanem éppen ennek köszönhető, hogy – csodaszámba menően – a magyarság Európának ezen a felén fennmaradt, és létezni tudott. És valami módon helyreállt az ország a 17. század végén, a Habsburg-dinasztiához kapcsolódva, ha nem is oly módon, mint Mohács előtt.
Az a tény, hogy kapott egy koronát a szultántól, az pozíciójának a szimbolikus megerősítése volt?
A korona vitatott kérdés Bocskai politikai szerepében, az elmúlt években több elemzés született erről. A Porta részéről ez egy kísérlet volt arra, hogy a Bocskai számára adott korona révén mind nagyobb terület fölé tudják az uralmukat kiterjeszteni. Bocskai – ahogy az őt követő erdélyi fejedelmek közül többen, Bethlen, például – a realitások talaján maradva tudta, mit kockáztatna azzal, ha ezt a koronát koronaként fogadná el. Magát az ajándékot elfogadta, de nem, mint felségjelvényt, hanem mint egyfajta ékszert. Bocskai nem nevezte magát királynak, nem fogadta el a szuverenitásnak ezt a felsőbb szintű megmutatkozását, amit a korona jelentett volna. Ahhoz ragaszkodott észérvek alapján, hogy inkább oszmán befolyás alatt maradjon az Erdélyi Fejedelemség, amely a magyar Szent Korona része (membruma) mindenek fölött. Maradjon meg ez az egyébként szokatlan, se azelőtt, se azután elő nem állott helyzet, hogy van egy fejedelemségnek nevezett ország, amelynek két szuverénje van, két fölötte álló nagyhatalom, amelyik többé-kevésbé igyekszik a maga főhatalmát biztosítani a kis Erdélyország fölött. Hogy ez melyiknek sikerült, többé vagy kevésbé, az a pillanatnyi hatalmi erőviszonyoktól függött.
A magyar királyok Erdély fölött – néhány rövid időszak kivételével – csupán virtuális főhatalmat gyakoroltak?
A Magyar Királyság a 17. században gyakran csak titkos vagy kevésbé titkos szerződések által, a jogigény szintjén tudta a hatalmi befolyását megvalósítani Erdély fölött. A magyar királyok kénytelenek voltak megelégedni azokkal a szerződésekkel, amelyeket akár Bocskaival, Báthory Gáborral, Bethlen Gáborral kötöttek, mely szerződésekben papírra vetették – ahogyan a speyeri szerződésben is –, hogy az erdélyi fejedelem elismeri a magyar királyt magánál főbbnek, a kereszténység fejének, Erdélyt pedig a királyság tagjának. Rendre megújították ezeket a megállapodásokat, és ezzel megelégedni kényszerültek a magyar királyok. Azért mondom, hogy „kényszerültek”, mert a tényleges főhatalmat nem tudták a való életben gyakorolni Erdély fölött. Se kormányzati, se katonai erővel. Ma úgy mondanánk, ez egy virtuális jelenség volt, a papírok és a jogigény szintjén megmutatkozó, mégis fontos mindazoknak az erdélyi fejedelmeknek, akik megkötötték ezeket a szerződéseket, mind pedig a magyar királyoknak, akik a Szent Korona jelentéstartalmából és sok évszázados eszméjéből kiindulva magukénak tekintették Erdélyt, mint tartományt. Ez volt a nyugati országrészhez, a nyugati Magyar Királysághoz való kapcsolódás. Vitathatatlan, hogy az erőfölényét a legtöbbször az Oszmán Birodalom tudta kimutatni, azzal például, hogy török-tatár hadak kísérték be Erdély legnagyobb fejedelmét, Bethlen Gábort, Kolozsvár körül ott álltak, és demonstrálták az erőt, akkor is, ha nem kellett közbelépni, mert az erdélyi rendek „tudták a dolgukat”, jól választottak. Ennél is nagyobb erődemonstrációt mutatott, amikor Apafi Mihályt szólították ebesfalvi otthonából erre a „bajos” erdélyi fejedelemségre, ahogy ő maga fogalmazott.
Apafi nem örült a felszólításnak…
Egyáltalán nem. És éppen akkoriban egy nagy kataklizma történt: Várad, az Erdélyi Fejedelemség kapuja és védelmezője elesett, vele a Partiumnak nevezett terület nagy része. Ebből jön létre a Váradi vilajet, az utolsók egyike, utána már csak az érsekújvári jön létre 1663-ban. 1660-61-ben egy pusztító hadjárat következett be. Erővel tettek fejedelmet Erdély trónjára, és olyan demonstráció történt, ami megmutatta, hogy ki az úr a terület fölött. Ez azonban nem mond ellent mindannak, amiről az előbb beszéltem, hogy az Erdélyi Fejedelemségnek egy különleges státusa volt a birodalom vazallusállamai között is.
Javaslom, ugorjunk vissza a 17. század elejére. Volt egy tehetséges, sokoldalú, ígéretes fiatalember, bizonyos Báthory Gábor. Amikor ő lett a fejedelem, úgy nézett ki, hogy minden összejön: az erdélyi rendek támogatták, és adott pillanatban megkapta mind a Habsburgok, mind a szultán támogatását.
Báthory Gábort – nem akarom Bethlen szerepét túlhangsúlyozni – ugyancsak Bethlen segítette a trónra. Óriási várakozásokkal tekintett a szépreményű utolsó Báthory ivadékra, aki rendkívül hatásos megjelenéssel rendelkező ember volt. Az ő szerepével kapcsolatban fel kell vetnünk a személyiség, a rátermettség, az alkalmasság és a felelősség fogalmait is, amikor az ő fejedelemségéről beszélünk. Báthory uralkodása idején nagyon a felszínen volt a Kelet-Nyugat problematika. Az Oszmán Birodalom vazallusállamaként ő is inkább a Nyugathoz, a nyugati keresztény világhoz tartozónak tekintette magát és a fejedelemséget. 1608-ban megkötötte a kassai szerződést a magyar királlyal. 1613 elején, amikor még ő uralkodott, megismételte egy pozsonyi szerződésnek nevezett megállapodásban. Tehát két olyan megállapodást kötött a magyar királlyal, amelyben megkapta tőle az erdélyi fejedelemi titulust. A szerződés kölcsönös katonai segítségnyújtásról is szólt, kivéve – Báthory Gábor részéről – a törökök ellen nyújtandó segítséget. Az is benne volt ezekben a szerződésekben, hogy Erdély a magyar Szent Koronához tartozó terület és annak része. Mindezek elismeréseképpen a magyar király békén hagyta Báthoryt. Ezzel azonban ő nem elégedett meg, hiszen volt benne egyfajta uralkodói ambíciónak nevezhető tulajdonság is. Ahogy az országát uralni akarta, ahogy betelepedett a szászok városába, Nagyszebenbe, úgy azt is ambicionálta volna, hogy a szomszédos román vajdaságokat, mint hűbéres tartományokat a saját uralma alá vonja. Ez már sok volt a Portának, s amikor már Havasalföld ellen kezdett volna szervezkedni, ezt számára megtiltották. Báthory Gábor ezzel „nagyon kihúzta a gyufát”, és elkezdtek gondolkodni azon, mit is lehetne vele tenni. Ehhez hozzájárult, hogy Bethlen kénytelen volt az Oszmán Birodalomba menekülni, hiszen az ő élete is kockán forgott egy adott pillanatban. Ugyanis Báthory ekkor már igen kegyetlenné vált, számos elfogadhatatlan cselekedetet hajtott végre. Bethlen, aki három vagy négy fejedelmet szolgált, Székely Mózestől Rákóczi Zsigmondon át Báthory Gáborig, megelégelte ezt a zűrzavart, és elhatározta, a saját kezébe veszi a dolgok irányítását.
Bethlen Gábor uralkodásáról már többször beszélgettünk, egyetlen dolgot szeretnék még kiemelni. Egyértelműen Habsburg-ellenes orientáció jellemezte, három hadjáratot is indított ellenük, több-kevesebb sikerrel, még Bécsig is eljutott. Uralkodása vége felé kezdett egy Habsburg-ellenes koalícióhoz kapcsolódni. Ez a nemzetközi szövetség nem igazán jött össze. Ennek mi lehetett az oka?
Az 1620-as évek közepétől kezdődően már törekedett arra, hogy egy nyugati, protestáns koalícióhoz kapcsolja az országát, ennek jegyében György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgát, Katalint feleségül kérte. Nem mondanám sikertelennek ezt az ő szövetségkeresését, hiszen 1626-ban a Westminsteri szövetségbe bekerült Bethlen Erdélye. Inkább azt mondanám, hogy keletről más hadszíntérre került át a konfliktus, a Német-római Birodalmon belülre, illetve Európa észak-nyugati térségébe. Úgy tűnt ugyanis – ha az egész konfliktushalmazt nézzük –, hogy a keleti hadszíntéren nem lehet legyőzni a Habsburgokat. Bethlen ugyan sikeres hadjáratokat folytatott ellenük, de mégis inkább egyféle patthelyzet, egyensúlyi állapot alakult ki. Nem remélték a nyugati hatalmak, hogy – és itt egy érdekes jelenségre hívnám fel a figyelmet – Bethlennek sikerül megszereznie a Magyar Királyságot, mivel az ő hátában ott voltak a törökök. Ugyan Bethlen a mi léptékünk szerint sikeres politikát folytatott, és ennek köszönhetően került be Erdély a westfáliai békébe is, amely lezárta 1648 nyarán a harmincéves háborút, de tény, nem abba a pozícióba került, amelybe a többi, nyugat-európai protestáns állam. Ennek az oka egy dologban keresendő, hogy az ő háta mögött ott volt az Oszmán Birodalom. És amikor Európa közepén egy óriási pusztulással járó, szinte mindenki háborúja mindenki ellen méretű konfliktus zajlott, ezek az országok nem tudtak a saját nehézségeik közepette több anyagi, katonai segítséget nyújtani Bethlennek, egy idő után vissza kellett vonulnia. Az ő pozícióját nehezítette a háttérben lévő oszmán elkötelezettség, ami alól még ekkor nem lehetett kibújni.
Ami I. Rákóczi Györgyöt illeti, ugyanezt a politikát folytatta, bár volt egy olyan közjáték, amikor a budai pasa megpróbálta elűzni a trónról. A svéd királlyal szövetségben megindultak II. Ferdinánd ellen, XIV. Lajos francia királlyal is szövetségre léptek, de ez se jött igazán össze. Ha jól tudom, maga a Porta csillapította ezt a törekvést, hogy Rákóczi ne kötelezze el annyira magát, nem?
Rákóczi már nem igazán akart bekapcsolódni ebbe a küzdelembe, a maga részéről alig-alig volt rá lehetősége. Egy francia követ érkezett Erdélybe, aki rávette a fejedelmet arra, hogy kapcsolódjon be 1644-től a harmincéves háború küzdelmeibe, egyfajta háttérdiverziót kértek tőle, hogy okozzon egy kis zavart ezen a keleti hadszíntéren. Nagyon nehezen indította el a hadait, és néhány hónap után haza is tért. A végén, az 1645-ben megkötött linzi béke talán túlzott nyereséggel is járt, hiszen nem aratott olyan jelentős győzelmeket Rákóczi György, hogy ilyen sikeres békét kössön. Valóban, az Oszmán birodalom is arra utasította, hogy vonuljon vissza, bár ezt nem követte olyan erős beavatkozás, mint később, a fia, II. Rákóczi György esetében. Az 1645. évi linzi békében a fejedelem nagy lépést tett a szabad vallásgyakorlás kivívása érdekében a Magyar Királyság területén lakó rendek és városi lakosok számára, illetve a Bethlen-féle területi nyereséget ismét sikerült megszereznie, azt a hét felső-magyarországi vármegyét, amelyből kettőt, Szabolcsot és Szatmárt az ő halála utánra is meg tudott tartani a fia számára. Ő aztán mindezzel teljesen megelégedve tért haza, Erdély elismertségét valóban sikerült megtartania, de ez inkább annak az eseménysornak volt köszönhető, amit már Bethlen a három hadjárata során elért. Ebből Rákóczi György is tudott profitálni. I. Rákóczi György a belső életre koncentrálva, kiegyensúlyozott korszakot jelentett Erdélyben.
Ami a fiát, II. Rákóczi Györgyöt (képünkön) illeti, ő túlságosan ambiciózus volt, Báthory István nyomdokaiba szeretett volna lépni Lengyelország trónjának megszerzését illetően. Rákóczinak sikerült a két román vajdaságot ideig-óráig vazallusává tennie, s aztán a svédekkel szövetkezve megindult Lengyelországba. A szultán eleve tiltotta ezt a kalandot? Hogy viszonyultak az osztrákok, illetve, akikről eddig nem esett szó: a magyarországi főurak Rákóczi politikájához?
A magyar főurak viszonyulása, ez egy óriási téma. Zrínyi Miklós, a 17. század meghatározó politikusa volt.
Ugye, ő jónéven vette II. Rákóczi György lengyelországi ambícióit?
Igen, mi több, egy alkalommal az írta: „adja Isten, hogy erdélyi fejedelem által virradjon fel a szegény magyarra.” Ez burkolt célzás volt II. Rákóczi Györgyre, illetve az öccsére, az igen korán, 1652-ben elhunyt, szépreményű Rákóczi Zsigmondra, az ő várható politikai szereplésükre. Mert ezekben az időkben, az 1650-es évek elején a magyar rendek vezéralakja, Zrínyi kereste és fenntartotta a kapcsolatot a Rákócziakkal. Különösen nagy szerepet szántak a második fiúnak, aki még testvérbátyjánál is szorosabb nexust tartott a magyarországi rendek vezéralakjaival. Nem véletlen, hogy ez oda vezetett, hogy 1666-ban – Zrínyi halála után vagyunk két évvel – még mindig erősödnek ezek a kapcsolatok, Murányban titkos megbeszélésre gyűltek össze a két országrész rendjei, és ott egy olyan alkotmányjogi tervezetet hoztak létre, ami ugyan nem valósult meg, de a két ország közötti szövetségkötést célozta meg. Ami a lényeges és érdekes, hogy egy olyan államszövetséget képzeltek el a két országrész között, amelynek során „szabad lett volna egy korpusszá lenni”, azzal a kitétellel, hogy alkotmányjogi, illetve törvényes sajátosságait mindkét országrész őrizze meg, de egy korona alatt. Hogy ez a koronás fő ki lesz, azt nem lehetett tudni, mindenesetre, ebben az eseményben a felső-magyarországi és az erdélyi rendek között tetten érhető az a fajta egymásrautaltság, amelyet a század elején Bocskai mondott ki először. A gondolat eljutott a köznemesi vagy a rendi vezetőkig, és valamit megpróbáltak, akár a Habsburg magyar királlyal szemben is, szövetségben cselekedni. Nem csak ilyen pozitív dolgok történtek, a század egy másik vezető politikusa, Eszterházy Miklós, 1625-45 közötti nádor, inkább ellenségesen viszonyult előbb Bethlen, majd az erdélyiek későbbi akcióihoz, főleg Bethlen hadjárataihoz. Pusztító akciónak vélte, és a két országrész egymás elleni izgatásaként élte meg. I. Rákóczi György hadainak a királyság területén lezajlott felvonulását is sokan ellenezték. Hiszen, ha egy hadsereg végigvonul egy „baráti” országon akár, az óhatatlanul pusztítást, erőszakos haláleseteket is eredményez. Ezért nem fogadta kedvezően a nyugati országrész lakossága az erdélyi fejedelmek hadjáratait. Ami az ellenérzéseket fokozta, az oszmán függés, a pogány ősellenséghez való kapcsolódás volt, ami állandóan ott lebegett az erdélyi fejedelmek feje fölött.
Annak a részére, aki érzékenyebben reagált, mindez óriási morális dilemmát jelentett…
A fejedelmek nagy része érezte ezt, és többségében jól sáfárkodott ezzel az óriási teherrel, hiszen a két birodalom között kellett egyensúlyozni, de voltak, akik kevésbé jól sáfárkodtak, II. Rákóczi György például nem tudta, hogy hol a határ, meddig lehet elmenni. De miért is érezte volna, hiszen mire ő felnőtt lett, évtizedek teltek el úgy, hogy a Porta nem avatkozott bele Erdély ügyeibe. Az erdélyi fejedelmeknek szabad színtér adatott még arra is, hogy szinte saját külpolitikát folytassanak. Az ifjabb György úgy érezhette, hogy össze lehet kötni Erdélyt a Lengyel Királysággal, ami nem sikerült, csúfosan belebukott.
Mielőtt folytatnánk az őt váltó fejedelmek sorát, menjünk vissza néhány gondolat erejéig Bethlen Gábor korába, hiszen amikor szó esett a Magyar Királyság nagyurairól, nem említettük a kor egyik legjelentősebb személyiségét, a főpapként, fulmináns szövegek szerzőjeként is excelláló Pázmány Péter érseket. Várad szülötte hogyan viszonyult Erdélyhez, a vele kortárs fejedelmek törekvéseihez?
Pázmány Péter sohasem találkozott személyesen Bethlennel, de levélváltásban voltak. Az újabb kutatások fényében Pázmány kifejezetten ellenséges volt a fejedelemmel, ahogy utódjával, I. Rákóczi Györggyel is. A Kemény Jánosnál fennmaradt Pázmány-véleményt, amely szerint a fejedelemség maradjon fenn a törökök árnyékában, újabban csupán színlelt vélekedésnek tartják. Ez elfogadható lehet…. A színlelés – dissimulatio – abban a korban sem volt ismeretlen sem a politikában, sem az emberek közötti kommunikációban. De miközben a fejedelmet azzal vádolták, hogy saját érdekei szerint cselekedett, vajon kortársai, akik egy másik politikai platformon álltak a királyságban, nem azt tették-e? Pázmány, ahogyan a királyságbeli rendek is, saját rendi és vallási érdekeik szempontjából ítélték meg az erdélyi fejedelmeket. Pázmány Bethlent kegyetlen jelzőkkel illette, kárhoztatta kapcsolatát a törökökkel, mintha az erdélyiek saját jószántukból lettek volna a Porta alattvalói. Pázmány esztergomi érsekként, hogy is ne küzdött volna minden erejével a Habsburg dinasztia érdekeiért? Érdemes lenne a levelezését abból a szempontból is megvizsgálni, hogy mit várt, mit szeretett volna a fejedelemtől, az erdélyiektől? Nem csupán a negatív, Bethlent kárhoztató véleményeit sorra venni.
A II. Rákóczi György halála előtti években – és utána is egy ideig – ismét követhetetlen zűrzavar támadt a trón körül. Egymást váltották a fejedelemségre vágyók, a szultán pártfogoltjaival az erdélyi rendek választottai versengtek. Az országgyűlés Rhédey Ferencet javasolta Rákóczi helyébe, ő viszont két hónap elteltével lemondott Rákóczi javára. A Porta Barcsay Ákost ültette trónra Rákóczi helyett, aki egy ideig sikerrel harcolt ellene. Rákóczi meghalt, Várad elesett, az elégedetlen erdélyi elit a tatár fogságból kiszabadult Kemény Jánost kívánta megválasztani. Barcsay lemondott, majd kivégezték, Kemény ellen a Porta Apafi Mihályt nevezte ki, török segítséggel legyőzte riválisát, Kemény János elesett a nagyszőlősi csatában. Ebben a néhány zűrzavaros évben hogyan viszonyult Erdélyhez a két nagyhatalom?
II. Rákóczi György első utódjának, Rhédey Ferencnek az volt a „szerencséje”, hogy Bethlen Gábor rokona volt. Ezért volt elsősorban szimpatikus a rendeknek. Ő nem foglalt állást a két nagyhatalom között. Ami az őt követő két személyt illeti, Barcsay Ákos egyértelműen az oszmán Porta jelöltje volt. A Portának erővel sikerült rávenni arra a rendeket, hogy megválasszák, ő Rhédey után következett 1658-tól 1660-ig, török orientáltságú politikát gyakorolt. Ráadásul túlságosan kis formátumú személyiség volt. Az a Kemény János lépett föl ellene, valójában önjelöltként, aki 1661-ben uralta fejedelemséget, és aki épp ellenkezőleg, Habsburg orientáltságú volt. Olyannyira, hogy az erdélyi országgyűléssel egy olyan – kevésbé ismert – határozatot mondatott ki, hogy az ország eláll a Porta hűségéről, és I. Lipót magyar királyt ismeri el urának. Ez azt jelentette, hogy – harmadszor a fejedelemség történetében – Erdély elpártolt az Oszmán Birodalomtól. Nem véletlen, hogy a II. Rákóczi György elleni büntető hadjárat után következett az újabb oszmán megtorlás.
Az utolsó fejedelem uralkodott a legtovább
Így van, akkor is bent voltak a török hadak az országban, 1661-ben, amikor Apafi Mihályt hívták a fejedelmi trónra, bent voltak Ali temesvári pasa és Kücsük Mehmed jenői, későbbi váradi pasa seregei. A két, 1658 és 1660-as megtorló hadjárat után az 1661. évben is Erdélyben garázdálkodnak a török hadak, főként a Mezőségen, egészen Csíkszékig pusztítanak, és ők helyezik majd Apafit Erdély trónjára. Éppen a Kücsük Mehmeddel folytatott csatában esett el 1662 elején Kemény János, akinek a fejét – állítólag – kitömve, lándzsára szúrva el is vitték Isztambulba, hogy bemutassák a győzelem demonstrálására. Végül ezt követően áll elő az a helyzet, amiről már szó volt, nagyon erőteljes oszmán nyomás kezdődött az 1660-as évtized elején Apafi Mihály uralkodásával. Ennek ellenére, Apafi számára egy nagy korszak, három évtized adatott az uralkodásra.
Az után a válságos helyzet után, ami a jó néhány háborús esztendő következtében hatalmas pusztítást okozott anyagi és emberi téren, ’64-65-re gazdaságilag helyreállt az ország. Egyfajta építkezés kezdődött, a kereskedők megindultak, a kincstár elkezdte működtetni a bevételi forrásokat. S aztán Apafi uralkodásának a többi húsz-huszonöt éve Erdélyen belül mindenféleképpen kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb állapotot jelent. A külpolitikában nem, ott nehezen boldogult Apafi. Több irányt is keresett, a lengyelek felé, Franciaország felé orientálódott.
De adott pillanatban úgy nézett ki, hogy csatlakozik a felszabadító háborúhoz is. Nem így volt?
1683-ban megindult a visszafoglaló háború. Apafit a Kara Musztafa nagyvezér vezette fősereg támogatására szólították fel, csatlakozott is egy kisebb erdélyi sereggel a nagyvezírhez. Török vazallus államként kötelessége volt kontingenst indítani Bécs ostromához. Apafi seregei Győrig el is jutottak, megálltak itt-ott az Alföldön, majd Győr körül ide-oda lovagolva úgy tettek, mint akik nagyon mennek valahová a Fertő-tó vidékén, addig-addig, hogy az erdélyi sereg nem bonyolódott ütközetbe, és aztán hazatértek. 1686-tól már Erdély visszaszerzésére indultak a győzedelmesen előrenyomuló, a Szent Ligába tömörülő szövetséges hadak. Amennyire én tudom, szó sem volt arról, hogy Apafit bekapcsolták volna a szövetségi rendszerükbe. Bár Apafi részéről az egyezkedések egy későbbi pontján fölmerült, hogy a lengyel király, Sobieski János uralma alá adja országát. A Habsburgok vezetésével felálló Szent Liga seregei azonban az erdélyi fejedelmet ellenségnek tekintették, Erdélyt pedig megszállandó területnek. Itt tegyünk különbséget: a keresztény szövetségesek felszabadították az Oszmán Birodalom által elfoglalt, abba integrálódott Hódoltságot, illetve a déli országrészeket, Erdélyben viszont nem voltak török hadak, nem volt török végvár, nem volt török helyőrség, (kivéve Váradot és a váradi vilajetet), és nem volt török adminisztráció sem.
Tehát nem kellett volna úgy kezelni, mint a vilajetté vált részeket.
Úgy mondanám, hogy Erdélyben nem az oszmán uralom alóli fölszabadítás történt, hanem megszállás. Antonio Caraffa generális északról érkező seregei 1686-ban úgy jöttek a tartományba, mint amely büntetést érdemel, és így bonyolították le a megszállását. 1687-ban nyugat felől érkezett Lotharingiai Károly, aki teljes fennhatóságot kapott Erdély fölött, az ő serege lovagiasabban és kíméletesebben bánt az itt élő népességgel. Megállapodott Apafival, hogy milyen ellátmányt kapnak, hová szállásolják be őket. A hatalomátvétel így is megtörténhetett volna, békésen, de aztán Lotharingiai Károlyt kivonták Erdélyből. Délről Veterani tábornok gyalogosai és a már bent tartózkodó, kegyetlenségéről hírhedt Caraffa generális volt az, aki megtörte az erdélyi urakat, és egy hűségnyilatkozatra, a balázsfalvi szerződésre, majd az 1688. évi fogarasi nyilatkozatra kényszerítette őket. Ezekben az erdélyiek I. Lipót magyar király uralma alá helyezték magukat.
Ezek a Diploma Leopoldinumnak voltak az előzményei, amely két évszázadra meghatározta Erdély sorsát?
Igen, annak előzményei voltak, hiszen a katonai helyzet nagyban meghatározta az erdélyi rendek tárgyalási pozícióit.
Az ún. Haller-diploma egy 1686-ban született megállapodás volt, a Diploma Leopoldinum elődje, amely Haller János erdélyi főúrról, politikusról kapta elnevezését, aki a fejedelemség részéről a Bécsben Erdély további sorsáról tárgyaló delegációt vezette. A Haller-diploma szövegében Apafi követei és az udvar egyeztek meg, lényegében azt fogalmazták meg, hogy Erdély fennmarad, mint különálló fejedelemség, rendjei szabad fejedelemválasztó jogot kapnak, Apafi pedig fejedelem maradhat. Erdély részt vehet a nemzetközi törökellenes összefogásban, majd a törökök kiűzését követően bekerül a békeszerződésekbe. Szabályozta Erdély katonai megszállását, valamint a keresztény hadaknak adandó támogatást is. Összességében ez kedvező megállapodás lett volna, ha érvényben marad, de nem így történt. A bécsi udvar később túlságosan enyhének találta az ebben megfogalmazott feltételeket, és érvénytelenítette a megállapodást, bár a Haller-diploma bizonyos részei utóbb a Diploma Leopoldinumba is bekerültek.
A Diploma Leopoldinum 1690-es első és az 1691 decemberében kiadott második változata szigorúbban rendezte a fejedelemség közjogi helyzetét. Erdélyt nem fejedelemségnek, hanem tartománynak (provinciának) nevezték az okiratban, így kapcsolták be a központi kormányzat egészébe. Nem a Magyar Királysághoz csatolták vissza, ahogy Mohács előtt volt, ily módon a Mohács előtti Magyar Királyság egésze nem állt helyre. A Partium még az 1730-as évekig Erdélynél maradt, a törvénykönyvek életben maradtak, Werbőczi Tripartituma és a szász municípiumok joga, az Approbatae és Compilatae Constitutiones, a négy bevett vallás érvényben maradt. Erdély élére egy olyan guberniumot, kormányzóságot, korabeli magyar nevén: főkormányszéket jelöltek ki, Nagyszeben székhellyel, amely Bécsnek alárendelt intézményként irányította a tartományt. Megszabták, hogy a főkormányszéknek hány katolikus tagja kell legyen, a négy bevett vallás ellenére igyekeztek a római katolikus vallásnak, mint a dinasztia és a birodalom vallásának elsőbbséget biztosítani. Amikor aztán az erdélyi rendek a diploma első változata ellen küldöttséget menesztettek Bécsbe, kaptak ugyan egy második változatot, de abban még szigorúbbá tették az első változat pontjait. Az első diplomában például nem volt benne, a másodikba bekerült, hogy az erdélyi törvényhatóságok élére kijelölt tisztségviselőket az uralkodónak engedélyeznie kell, mi több: igyekezni kell német származásúakat kijelölni, s ha azok amiatt nem kaphatnak tisztséget, mert nem rendelkeznek magyar nemességgel, indigenátust kapjanak, és ezzel az akadály elhárul. Mindez a központi kormányzat erőteljesebb felügyeletét jelentette az erdélyi kormányzat számára.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
