Amikor a „legkisebb rossz” a legokosabb döntés 2.
2015. 10. 28. 19:02Folytatva az ifj. Bertényi Iván adjunktussal kezdett beszélgetését, Szilágyi Aladár – többek között – a Berlini Kongresszus döntéseiről, a 19-20. század fordulója előtti-utáni korszakról, illetve az I. világháborút megelőző balkáni zűrzavarról kérdezte az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársát.
Korabeli festmény a Berlini Kongresszus főszereplőiről
A Berlini Kongresszuson mennyire érvényesültek a Monarchia érdekei?
A Berlini Kongresszuson maximálisan, és Andrássy, aki ott a Monarchia érdekeit képviselte közös külügyminiszterként, jól látta el a feladatát. A magyar és az osztrák-magyar érdek elsősorban az volt, hogy a 1877–78-as orosz-török háborúban aratott orosz győzelmeknek az eredményeit, - a cár csapatai már pár kilométerre álltak Konstantinápolytól, - semmissé tegyék a nagyhatalmak nyomására. Ne jöjjön létre a Balkánon egy olyan nagy bolgár állam, amely az oroszok bábállamaként, az orosz befolyást ebben a térségben maximálisan kiaknázza, hanem csökkentsék ennek a területét, illetve ellensúlyaként a Monarchia is szerezzen valamiféle befolyást. Itt az angolok támogatására lehetett számítani, akik szintén nem nézték jó szemmel az oroszok előrenyomulását, illetve a németek hezitálásával kellett számolni, akik igyekeztek az oroszok és a Monarchia között közvetíteni. Az egésznek a végeredménye lett az, hogy Nagy-Bulgária helyett egy kisebb jött létre, az orosz befolyást sikerült visszaszorítani, és a Monarchia jogot kapott Bosznia megszállására. Tehát az a magyar szempontból veszélyes helyzet, ami 1878 elejére kialakult, hogy az oroszok lábai előtt hevert szinte az egész Balkán, és a Monarchiát dél felől is orosz érdekszféra kezdte el határolni, megszűnt a Berlini Kongresszussal. Ez egy nagy siker. Más kérdés, hogy amikor Andrássynak ezeket az eredményeket a magyar politikai életben kellene elismertetnie, akkor elutasításra talál, mert a magyarok csak az elsődleges szintig gondolkodnak: kell-e nekünk új terület? – Dehogy kell, rossz külügyminiszter vagy, nem kellesz te nekünk! Közel egy év múlva Andrássynak részben ezért is kell távoznia. A magyar politikai vagy a szellemi elit nem mindig tudja a külpolitikát irányító személyek gondolkodását megérteni, csak a belpolitika, a provincialitás szintjén képes a dolgokkal foglalkozni.
Ezekben az évtizedekben köttettek lazább-szorosabb vagy csak formális, névleges szövetségek. A legérdekesebb – az első világháború fejleményeinek tudatában visszatekintve – egy bizarr társulás: Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetkezett egyik későbbi ellenségével, Olaszországgal, így hármas szövetség jött létre, sőt, titokban Románia is csatlakozott hozzájuk! Hallhatnánk valamit erről a képződményről?
Ifj. Bertényi Iván történész az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotó: Szűcs László
A nagyhatalmi politikában van egyfajta dinamizmusa annak, mennyire szorosak ezek a szövetségek. Vannak korok, amikor a nagyhatalmak szorosan együttműködnek, erre a legismertebb példa a Szent Szövetség korszaka, amikor tényleg „keresztény testvériség”-et fogadnak egymás iránt az uralkodók. De vannak olyanok is, amikor csak olyan szövetségi egyezményeket kötnek, amelyek konzultációt írnak elő. Az 1879-es kettős szövetség a németek és a Monarchia között érdemben fordulópont, mert elkezdik szervezni a kisebb és nagyobb hatalmakat e német-osztrák szövetség köré. Annyira erőteljes Németország fejlődése, annyira nagy a tekintélye, hogy sokan elkezdik keresni a barátságát, mert érzik, „jó” Németország oldalára kerülni, különösen, ha a németekkel szemben egyedül ellenlábas franciákkal van valakinek valamilyen baja. Ez a helyzet Olaszországgal gyarmati kérdésekben: Franciaország megszerez az olaszok elől egy területet, a mai Tunéziát, és az olaszok szaladnak a németekhez, hogy segítsék őket a franciák ellenében. A közép-európai blokk ilyen irányba teljesedett ki, ez történt a román esetben is. Egyrészt Hohenzollern uralkodó van Románia élén ekkoriban, másrészt a románok – bármennyire is az orosz csapatok szabadították fel őket a török uralom alól, az oroszok inkább rossz, mint jó emlékeket hagytak ott maguk után. A felszabadítás áraként például Besszarábiát egész egyszerűen nem adták vissza a románoknak. Tehát a románokban volt egy erőteljes félelem az oroszoktól, és a Hohenzollern uralkodó révén a németekben reméltek olyan hatalmat látni, amely megvédi őket az újabb orosz atrocitásokkal szemben. Nos, a németeknek nem egy olyan külpolitikai rendszer kiépítése volt az érdeke, hogy ők mindenkit megvédenek. Ellenkezőleg, olyan törekvésekben gondolkodik Bismarck, hogy ő irányítja a dolgokat, és a békét akarja fenntartani. Mind az olaszok, mind a románok csak akkor lehetnek ennek a német–osztrák-magyar rendszernek a részesei, ha a konfliktusaikat rendezik a Monarchiával. Az olaszoknak Ausztriával van gondjuk, a románoknak Erdély miatt Magyarországgal. Ezután a hivatalos román politikában kerülik azt, hogy kormányoldalról bármiféle éles megfogalmazásra kerüljön sor a magyarok ellen. A román ellenzék mást mond, a társadalmi, a kulturális szervezetek megint mást mondanak. Ez egy tipikus kettős beszéd, amikor a külügyminiszter mentegetőzik, ő erről nem tehet, ő erről nem is hallott, elítéli az efféle szörnyűséges megnyilvánulásokat. Alapvetően ez a rendszer, amíg Németországnak a politikája a Bismarck által kialakított elvek szerint működött, Európa számára stabilitást hozó volt. Amikor Bismarckot leváltják, és II. Vilmos egy új irányt vesz, akkor ezek az erős szövetségesi kapcsolatok meglazulnak, mindenki a gyarmatokért lohol, az európai ügyek háttérbe szorulnak. Másfelől azt látjuk, hogy Németországgal szemben kezd körvonalazódni egy másik, egy ellenséges blokk, ez a francia-orosz, majd a francia-angol antant, és ez válik a másik, erős szövetségi rendszerré, amelyik majd az I. világháborúban megvívja a német blokkal szembeni küzdelmet, és meg is nyeri.
Ön sokat foglalkozott Bánffy Dezsővel, a doktori dolgozata tárgya is ő volt. Bánffy előbb mint a Képviselőház elnöke, majd négy évig miniszterelnökként tevékenykedett. E két minőségében melyek voltak a nevéhez kötődő legfontosabb események, kezdeményezések?
Azért is örülök annak, hogy Bánffy Dezsőt (képünkön) választottam a disszertációm témájául, mert ő egy olyan politikus, akit… nem könnyű szeretni. Tehát nem olyan valaki, akivel az ember érzelmileg könnyen azonosul, ez pedig könnyebben megadja a tudományban szükséges távolságtartást. Amikor ő képviselőházi elnök volt, 1892-től 1895-ig, akkor igazából csupa negatívum kötődik hozzá. Egyrészt – ami a közemlékezetben róla megmaradt –, hogy bármennyire is elvárták volna tőle, nem jelent meg Kossuth Lajos temetésén. Arra hivatkozva, hogy fontos dolga van, hazament Kolozsvárra. Másrészt – éppen a dolgozatom írása közben derült ki számomra –, hogy nagyon „rossz” elnök volt. Nem ismerte igazán a házszabályt, nem tudott szépen és szabatosan fogalmazni, elég részrehajló volt a saját pártja, a kormánypárt irányába.
A miniszterelnöksége ennél összetettebb dolog. Hiszen az ő kormányfősége idejére esik a történelmi Magyarország legünnepélyesebb csúcspontja: a millennium, illetve az ezredéves kiállítás. És ha nem is köthetjük ezeket a nagy sikereket és eredményeket kizárólag az ő személyéhez, hiszen mindez egy hosszú folyamat eredménye volt, de mégis ennek a dicsfényében ő is sütkérezhetett. Azt sem szabad elhallgatni, hogy Bánffy Dezsőre miniszterelnök korában, meg az azt követő, ellenzéki korszakában is, legjellemzőbb a nagyon erőteljes nacionalizmusa volt.
Tehát nem véletlenül érdemelte ki a „legsovinisztább magyar” titulust?
Szerintem érdemtelenül, de abban a korban ő ezt büszkén vállalta. Örült volna, ha az lett volna, de voltak nála sokkal radikálisabbak vagy szélsőségesebbek is. Mindazonáltal ez egy olyan dolog, amivel évtizedekig nem illett foglalkozni, szégyellni való volt. De mindez a korban, a korszellemben volt benne. És nem csak Magyarországon vagy a közép-európai térségben, hanem Franciaországban, Angliában, Németországban, akár Olaszországban is hasonló tendenciákat látunk. Tehát Bánffy nem a kirívó, hanem az átlagon belül egy gyorsabb, radikálisabb tempót kívánó személyiségnek tekinthető.
Az Entente cordiale, a franciák és az angalok közötti „szívélyes kapcsolat” 1904-ben jön létre, közben a Monarchia úgymond, tovább próbál lépni, négy évre rá proklamálják Bosznia-Hercegovina bekebelezését. Óriási sajtótere volt ennek az eseménynek, főleg az úgynevezett „annexiós válság” vonatkozásában…
1908-ban vagyunk. Egyrészt az Oszmán Birodalomnak eddig hivatalos része Bosznia, az okkupáció ugyanis „csak” arra jogosította fel a Monarchiát, hogy ténylegesen ők irányítsák ezt a területet. De amikor az Oszmán Birodalomban olyan változások vannak, amelyek Boszniára is kihatással lehetnek, nem tudják ezt az elvarratlan szálat így hagyni. Másrészt a Monarchia befolyása alatt álló Szerbia eddigre már kikerül ebből a számunkra kedvező állapotból. 1903 után, amikor meggyilkolják a királyi párjukat, és egy új dinasztia kerül Szerbia trónjára, kezdetét veszi egy eltávolodás: kirobban egy gazdasági, vámháború, az úgynevezett disznóháború, és látható, hogy Szerbia egyre jobban Oroszország felé orientálódik, szabadjára engedve a monarchiaellenes érzelmeket. Nem csak eltűri, hanem titokban támogatja is a Monarchia elleni mozgalmakat. A szerb politikának a fő célja egy nagy, szerb irányítású délszláv birodalom létrehozása. Ennek a kiépítésére vonatkozó vágyaiba beletartozik Bosznia is. Fontos tudni, hogy a szerbeknek a Monarchia elleni agitációi és aspirációi nem annyira az akkori Magyarország területére, hanem elsősorban Boszniára vonatkoztak, ahol relatív szerb többség volt. És ezért, amikor a Monarchia külügyminisztere, Aehrenthal gróf kijelenti (tulajdonképpen az annexió csak egy deklaráció), hogy Bosznia mostantól a Monarchia része, akkor ezzel a törököket is, meg a szerbeket is sérti. Ebből egy hosszú, hónapokig tartó válság kerekedik. Ráadásul az oroszok a Monarchiától függetlenül nem fogják megkapni az alku ellentételezését, ezért ők is megharagszanak. Csak úgy sikerül megelőzni, hogy ne hívjanak össze egy nagyhatalmi kongresszust arról, mi is legyen Boszniával, hogy a németek száz százalékig kiállnak a Monarchia mellett. Ez ismét olyan korszak, amikor megint Európára figyel a világ. A kettős szövetség fontosabbá válik mind Németország, mind a Monarchia számára. Az olaszok ebben az ügyben már nem állnak ki a Monarchia mellett, albán vonatkozásban megvannak a saját érdekeik, ekkor már inkább ellenlábasai, mint szövetségesei a két nagyhatalomnak.
Ez időben a Balkán szinte állandó konfliktusok helyszíne, egyik fegyveres összecsapás, egyik helyi háború követi a másikat, és gyakorlatilag az utolsó balkáni háború alig egy esztendővel az I. világháború kitörése előtt fejeződik be…
Igen, és amiket nem háborúként emelget a közemlékezet, az is nyugtalan időszak, mert például a Balkán belseje, Macedónia, a 20. század első éveiben végig „forradalmi” állapotban van. Mindezt az utólagos történetírás nemzeti fölkelésként igyekszik beállítani, görög, szerb vagy bolgár nemzeti felkelésnek, holott sokszor inkább bandaháborúkról, vagy a helyi hatalom kézben tartóinak a központtal szembeni, sokszor mindenféle nemzeti vonatkozástól független önállósodásáról van szó.
A szerbek esetében tovább bonyolította a helyzetet az évtizedek óta egymással rivalizáló, egymást letaszító dinasztiák küzdelme is…
Zavaros, és nem mindig a „nyugat-európai logika” szerint működő régiója ez Európának, de hogy nyugtalan, az biztos. Itt az a nagy kérdés, hogy miért fontos? A Balkán azért nem Európa szíve! Miért lesz nagy háború egy balkáni konfliktusból, amikor ott szinte állandóan vannak konfliktusok? Anglia meg Németország miért csapjon össze amiatt, mert a Balkánon valamiféle veszekedés van? Eddig is volt, évtizedek óta, és nem törődtek vele.
Netán a Fekete-tengeri kijárat miatt vált fontossá?
Az is fontos, de ott az az érdekes, hogy a kijáratot az oroszok akarják megszerezni, és az angolok nem akarják nekik odaadni. Ehhez képest mégis ők harcolnak együtt a németek és a Monarchia ellen… Inkább azt mondhatnánk, hogy ez a balkáni konfliktus egy ürügy, mert kellett valamilyen casus belli, háborús ok, ami miatt ki lehet robbantani a konfliktust a fontosabb ellentétek megoldására. És éppen a Balkánon, megint lett egy „ilyen”: megölték az osztrák-magyar trónörököst…
Az I. világháború kitörése már egy másik beszélgetés témája lesz, de néhány gondolat erejéig időzzünk el a kor egyik jelentős politikusánál, akiről eddig nem volt szó: ott van gróf Apponyi Albert (fotó) figurája, akivel ön sokat foglalkozott. Ő az Interparlamentáris Unióban tevékenykedve, úgymond, „a béke apostola” volt. Hogyan jutott el odáig, hogy a hadüzenet megtörténtekor – állítólag – felkiáltson a parlamentben, hogy „na végre”?
„Hát végre!” – ez a parlamenti naplóban is benne van. Apponyi tényleg ezt mondta. Első hallásra ez valóban ellentétben van azzal, hogy ő a békéért küzdött éveken keresztül az Interparlamentáris Unióban. Igazából arra mondta ezt, hogy végre leszámolunk a szerb lázítással, a szerb provokációkkal, végre ez a hosszan tartó feszültség kipattan, és valamilyen megoldást találnak. Nyilván nem arra gondolt, hogy „hát végre el fogjuk veszíteni ezeket a területeket”, nem is arra, hogy „hát végre jó sok embervér fog folyni”. Nem erre gondolt, hanem arra, hogy végre úgy viselkedik a Monarchia külügyi vezetése, ahogy egy nagyhatalomnak viselkednie kell, erőszakosan akár, de odacsap, ha egy nála kisebb és gyengébb hatalom kétségbe meri vonni az ő nagyhatalmi tekintélyét. Ezt rótta föl a Monarchia vezetésének az előző években, a kisebb balkáni konfliktusok során a magyar ellenzék, Apponyival együtt, és ezért örül annak, hogy a Monarchia végre úgy viselkedik, ahogy egy nagyhatalomnak „illik viselkednie” egy ilyen helyzetben.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
