Alföldi, a műgyűjtő

2016. 03. 10. 20:58

Nemrég Nagyváradon járt néhány órára Alföldi Róbert színész, rendező. Magánemberként jött, Ujvárossy László képzőművésszel találkozott, hogy kortárs művészeti alkotásokat vásároljon. Alföldi művészi fotográfiákat gyűjt, magyarországi és külföldi műveket. A művésszel Simon Judit beszélgetett.

 

Alföldi Róbert színész, rendező Nagyváradon   Fotók: Ujvárossy László

 

„Van egy nagy, koncentrált body-art gyűjteményem, amely az 1975-1990 közötti időszakot öleli fel – magyarázza jövetele okát. „Gondoltam, itt befejezem. Azonban meghallottam egy nagyszabású kiállítás hírét, kezembe került az albuma, és ennek hatására elkezdtem a határon túlra is nézegetni. Megtaláltam a nagyváradi 35 Műhelyt (Atelier 35), utána kicsit nehezebben Ujvárossy Lacit és a kör egyre tágult. A 35-ös Műhelyben románok és magyarok együtt dolgoztak és kiderült, ugyanaz a gondolkodás, de mégis nagyon speciális ízzel.” Most romániai műveket szeretne beszerezni. Mondja, gyűjteményében már megtalálhatók Ciprian Grigorescu, Királyi Albert, Graur munkái, melyeket Magyarországon sikerült beszerezni.

 

Magánemberi szenvedély

Rácsodálkozom, hogy fotókat gyűjt. Alföldi elmagyarázza: egyedi alkotásokról van szó, melyekbe a művészek beavatkoztak, belefestettek. Azért szereti a fotográfiát, mert egyfajta tükörnek tartja. A műveknek üzenetük van. „Nem azt mondom, hogy politikai üzenetük, de a társadalom életét mutatják meg, azt, hogy miként lehet megtalálni a belső szabadságot, hogyan lehet működni ebben.” Hangsúlyozza, a gyűjtés magánemberi szenvedély, nincs köze a munkájához.

A képzőművészeti vonzalma nem véletlen, Alföldi maga is fest. Kijavít: festett.

„Az én festészetem csak azért volt érdekes, mert egy celeb festette”

– mondja. „Vonzódom a képzőművészethez – folytatja –, és pár éve megtaláltam ezt a korszakot, ami most már a mániám lett”. Mosolyog. Meséli, hogy előtte való nap még Ausztriában próbált, Váradról oda megy vissza. Az egyetlen szabadnapján jött műalkotásokat vásárolni. „Ujvárossy Laci azt mondja, gyors voltam. Igaz, három óra alatt számos alkotást vettem meg, de nagyjából előre tudtam, mit akarok.”

Elmondom neki, amire kollégám hívta fel a figyelmemet, hogy a kortárs színház a képzőművészethez látszik közeledni, kapcsolódási pont jelent meg a szépművészetek és a posztdramatikus színház között.

„Az nem én vagyok” – vágja rá. Én a régi vágású, polgári színházat szeretem, amiben van történet, vannak érzelmek. Ugyanolyan fontosnak tartom a látványt, mint a szöveget, de én klasszikusabb módon állítok színpadra előadást. Az újfajta vizualitásra nem mondhatom, hogy nem az én világom, mert nagyon szeretem, de én nem így dolgozom. Nekem kell szöveg, kell színész, kell színpad, kell színház. Ismétlem, a látvány éppen olyan fontos, mint a szöveg, de nem fontosabb. Minden eszköz – eszköznek nevezem a szöveget is – az előadás egységét kell szolgálja.”

 

Külföldön most érdekesebb

Megjegyzem, hogy eltűnt a közéletből. Azt válaszolja, nem tűnt el, csak külföldön dolgozik. „Dolgoztam Németországban, Dél-Koreában, most Ausztriában rendezek, aztán megyek vissza Németországba, utána Franciaországban kezdem a próbákat, s májusban megyek haza. Jövő évben viszont végig otthon dolgozom. „Nem gondolom, hogy eltűntem a közéletből,

kicsit elfáradtam, kicsit reménytelennek látom a közéletet,

de ha valaki megkérdez, ugyanazt mondom, amit gondolok arról, amiben élünk. Nem kell mindig a közélet központjában lenni.”

Kíváncsi vagyok, hogyan látja külföldről a világot, milyen most színház. „Milyen a világ? – kérdez vissza. – Függ attól, hogy melyik országban vagyok éppen. Dél-Koreában csodálatos volt, és egyben szomorú is, hogy ugyanannyi idő alatt, amennyi Magyarországon eltelt a rendszerváltás óta, felépítettek egy lenyűgöző országot, – biztos sok problémával –, de a viskóktól eljutottak a felhőkarcolókig. Dolgoztak, és egyfelé húztak. Ez sokkoló élmény volt. Németországban a színház egyre inkább luxus.” A színházat pedig nehéz meghatározni, hogy éppen milyen, mert mindenütt nagyon más – magyarázza. Úgy véli, nagyszerű, hogy külföldön rendezhet, mert „jót tesz az önbizalomnak, hogy az ember sikeres és visszahívják”. Ugyanakkor szerinte „most otthon kellene dolgozni, otthon kellene mondani, kiabálni, elemezni, kérdezni. Otthon pedig az van, hogy azok a típusú alkotók, akiknek kérdéseik vannak, problémákat vizsgálnak, azok egyre inkább vagy perifériára szorulnak, vagy külföldön szerepelnek. Külföldön érdekesebbek, mint Magyarországon. Otthon a megosztottságban, mindenki szépen megpróbálna az adott lehetőségek és körülmények között működni, és mindenki azt gondolja, hogy ki tudja védeni.”

 

Nem az érdekesség, hanem az érvényesség

Ha már itt tartunk, rákérdezek a tanártüntetésre. „Cinizmus, ugyanaz, mint bármiből, cinikusak és semmit nem vesznek komolyan a kormányzatban. Elkezdődött a politikai baromság, a fizetésekkel, meg hogy ki hergeli őket.”

Hogy mi következik? Mindenki megpróbál az adott lehetőségek között így-úgy működni. Majd elfogy az EU-s pénz, még ennél is többen lesznek szegények, egyre inkább ki fognak derülni a sikkasztások, a lopások s miután eddig eljutottunk, megint kezdhetjük a nulláról vagy mínusz százról, és ennek semmi köze ahhoz, hogy jobboldali vagy baloldali gondolkodású.

Nincs normálisan elfogadható, beszélgetésre alkalmas jobboldali ideológia és ez ugyanígy igaz a baloldalra is.

Minden mindennel összekeveredett. Zűrzavar van, amiről nálunk azt mondják minden tökéletes, csodálatos, minden nagyon jó.”

Visszatérek a színházhoz, ahhoz, hogy miről szólnak Alföldi külföldi előadásai. Arról szólnak, hogy mi van Magyarországon, a térségben, Európában, a világban?  „Nem tud konkrétan erről szólni, hiszen nem ismerik. Én viszont nem tudok másról beszélni, mint ami érdekel. Abban bízom, hogy tudok úgy fogalmazni, hogy abban a közegben is érvényes legyen. Én nem tudok magyarul rendezni vagy koreaiul, vagy németül. Egyféleképpen tudok rendezni, és abban lehet bízni, hogy ez nem csak érdekesség, amit színpadra viszek, hanem érvényes. Persze az, ahogy a darabhoz nyúlok, ahogy az előadás elkészül, vagy amiről szól, vagy akar szólni természetesen köze van ahhoz a közeghez, amelyben élek.”

 

A kinyilatkoztatás nem vezet jóra

Mondom, Németországban a migránstéma foglalkoztatja az embereket. Érdekel, hogy mutatja meg, ha megmutatja ezt az előadásában.

„Nem mutatom meg, mert Britten operát rendezek Németországban, ami arról szól, hogyan s miként próbálja egy adott ideológia egyetlen egy irányba terelni az embereket, és minden, ami attól eltérő, akár egyetlen kérdés is elítélendő és üldözendő.” Úgy véli, a migránskérdés mindenütt probléma, Németországban, Ausztriában és Magyarországon is. „Én soha nem mondtam azt, hogy ez egy könnyű kérdés, soha nem mondtam azt, hogy ez nem egy nagy kihívás Európának, de azt gondolom, az a fajta ellenségképzés és általánosítás, amit kikér magának minden magyar állampolgár, nem megoldás. Most bárhová megy az ember, nem olyan jó magyarnak lenni. Folyamatosan olyan kérdéseket kapok, melyekre nehéz válaszolni. Én úgy gondolom, ez is, mint minden nagy probléma, nem fekete és nem fehér. És minden olyan megoldásjavaslat, ami csak fekete vagy csak fehér, az hazugság és nincs köze a valósághoz. Az nagyon furcsa, és fáj nekem, hogy az én országom, miközben erősen deklarálja magát kereszténynek, és amelyiknek az elmúlt száz évben több mint egymillió emberét fogadta be más ország, mint menekültet, nagy mellénnyel, felszegett fejjel, nagyképűen és végtelen általánosítással reagál erre. Ha nem beszélünk róla, hanem kinyilatkozatunk, ez nem fog menni. Nagyjából ugyanezt gondolom mindenről. A kinyilatkoztatás soha nem vezet jóra, ha nem vizsgáljuk, nem elemezzük, hanem azt mondjuk, hogy akárhány ezer ember terrorista, azt mondjuk, plakátoljuk az országban, hogy elveszik a munkánkat, miközben Ausztriában már kiderült, hogy egy részük magasan képzett. Mikor azt mondjuk, nem fogadunk be senkit, bármit is mond az EU, miközben maximum háromezer emberről lenne szó, akkor én nagyon szomorú vagyok. És amikor minden mindennel összekeveredik. Elindulnak, érhetően fájó, de nagyon bonyolultan működő mechanizmusok, erősödik az antiszemitizmus, és megszólalnak értelmiségiek is, és azt mondják, hogy az én miniszterelnököm kerítést épít. Mindez azt jelenti, hogy

nagyon bonyolult helyzet van, amit egyénileg senki sem fog tudni megoldani.

Kommunikáció, beszélgetés, elemzés, vizsgálat, modellezés nélkül megoldhatatlan.”

Megjegyzem, hogy nincs kapcsolódási pont a felek között. Azt mondja éppen erről beszél, a kommunikáció hiányáról, arról, hogy családtagok nem állnak szóba egymással, mert másra szavaztak. „Olyan a közeg, a hangulat, hogy minden szülő azon dolgozik, hogy gyereke minél hamarabb elmenjen a hazájából. A hatalmasok gyerekei sem otthon tanulnak, nem otthon képzelik el karrierjüket.”

Előveszem újra a vesszőparipámat a színházat, azt kérdezve, mit tehet, odafigyelnek-e arra, amit mond. Alföldi szerint a színház „beszél, kiabál, kérdez, nem hajlik meg, nem áll be a sorba, nem ijed meg, nem gondolja azt, hogy kussolni kell, hogy rizikótlan előadásokat kell csinálni. Ebből a szempontból nagyon jó időszaka lehetne a színháznak Magyarországon. Az emberek odafigyelnek a színházra és még inkább az ilyen előadásokra. Igény van erre. Magyarországon szerintem a színház visszanyerte azt a jelentését – nem általában beszélek –, amit a 70-80-as évekről lehetett olvasni, hogy mondtak valamit, de volt egy mögöttes tartalma is, összekacsintott a színpad a nézőtérrel. A színház agóra, vagy olyan terület, ahol beszélünk a problémákról, szót emelünk.”

Kérem, mondjon valami jót is, hogy derűlátóan fejezzük be a beszélgetést. Ismét elmosolyodik.  „Nagyvárad szép város és nagyszerű műveket vásároltam. Jó dolog, hogy beszélgethetünk ezekről a dolgokról, hogy kíváncsiak vagyunk, hogy nem aggódunk amiatt, vajon mit szólnak ahhoz, amit mondunk. Hogy derűsen beszélgetünk”.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!