Alacsony minőségű demokráciát produkálunk

Folytatjuk Szilágyi Aladár beszélgetését a jobbára Berlinben élő irodalmárral, a jelenkori magyar história kevésbé kutatott területeinek búvárlójával. Szó esik Dalos György újabb könyveiről, kulturdiplomáciai tevékenységéről, valamint közéleti publicisztikájáról.

Adódott egy olyan lehetőség, hogy riporterként is, történészként is Szahalin szigetére menjen Csehov nyomában…

Az már a kalandvágyam volt. Én Csehovot nagyon szeretem. Csehovnak a Szahalinról szóló könyve nem sok sikert aratott annak idején. Az író már tüdőbetegen, iszonyúan nehéz körülmények között látogatta meg az akkori cári büntetőtelepet, ami Szahalin szigetén volt, tizenkétezer kilométerre Moszkvától, az Ohotszki tenger partján. Úgy döntöttem, végigmegyek azokon a helyeken, ahol Csehov járt, és írok erről egy könyvet. Két hétig tartózkodtam Szahalin szigetén.

Riportútja során nem volt akadályoztatva a helyi hatóságok által?

Akadályoztatva nem, de kísértek mindenhová. Hogy úgy mondjam, a magány érzése nem fojtogatott Szahalin szigetén, s nem csak azért, mert az élettársammal együtt voltam ott. Hogyha valakivel beszéltünk, elárulta: jelentést kell írnia az elhangzottakról. Csak már nem KGB-nek hívták az illetékes belügyi szervet, de az egy katonailag őrzött objektum volt.

Talán diszkrétebbek voltak?

Inkább hatékonyabbak. Megáll a Moszkva–Szahalin járat gépe Juzsno-Szahalinszkban, és két férfi várakozik a kifutópálya mellett. Na, mondom a barátnőmnek, ezek virággal fogadnak minket. A stewardess figyelmeztet: várjuk meg, míg mindenki kiszáll. Utolsókként szállunk ki, ott áll a két férfi, mutatja a titkosszolgálati igazolványát, és biztosítani akar minket arról, hogy… nem eshet bántódásunk. Azt is tudták már, hol fogunk lakni, és kivel fogunk beszélni. Szóval olyan hajmeresztő változások azért nem történtek.

Mivel egyetemi évei alatt huzamosabb ideig élt orosz környezetben, volt, amikor fordításokból élt, többek között orosz szerzők könyveit is fordította. Fölfigyeltem egy címre, megjelentetett egy olyat, hogy Az orosz börtönvilág és művészete.

No, ez már nem a kényszerfordítások időszaka, ez már 89, a szabadság kezdete. Volt egy szovjet börtönőr, az volt a passziója, hogy a fegyencek tetoválásait fényképezte. Ezt egy magyar etnográfus, Kovács Árpád kiadta, és ehhez a kötethez fordítottam én börtönverseket, a legnagyobb élvezettel.

A 2000-es évek elején jelent meg a Puszipajtások című regénye, aminek, úgy hiszem, szintén vannak saját tapasztalataihoz kötődő vonzatai.

Igen, én nem tudnék például a régi Mezopotámiáról egy sort sem írni, mert nem éltem ott. A Puszipajtások egy szatíra, tipikusan kultúrpolitikai szatíra. Arról szól, hogy mi történik a kultúrával, ha pénzhez jut. A frankfurti könyvvásárnak voltam a kurátora, az ott szerzett tapasztalataimat használtam fel. Hogy miközben kormányváltás történik, a beígért pénz nem jön meg, a kultúra-szponzorálás akadozik – erről írtam regényt. Hogy úgy mondjam, jókedvemben írtam.

Másik, dokumentum dimenziókkal is bíró regénye, melynek megírásához történész múltja is belejátszhatott, az a Balaton-brigád…

Ez annyiban személyes, hogy én az NDK-beli ellenzékkel és irodalommal nagyon jó kapcsolatban voltam, amiért kitiltottak az NDK-ból. Kapcsolataimnak hála, később több száz oldalnyi Stasi-anyaghoz jutottam – magamról. Az NDK titkosszolgálata ugyanolyan intenzitással figyelt engem, mint a magyar. Ezek az anyagok nem voltak számomra túl érdekesek, de találtam bennük egy utalást a „Balaton-brigád”-ra, arra, hogy az NDK titkosszolgálata a Balaton körül négy színhelyen tartott megfigyelő brigádot, amely leginkább a német-német találkozásokat követte figyelemmel. Ilyen brigádja volt a Stasinak még Karlovy Varyban, Prágában, a lengyel tengerparton, a bolgár tengerparton, Leningrádban és Moszkvában. Romániában nem, mert rossz volt a kapcsolat a két állam között. Engem megfogott az, hogy mi lakozhat egy olyan emberben, aki egy efféle brigádot vezet, és aki alá spiclik vannak rendelve. Teremtettem belőle egy regényhőst. Furcsa módon Németországban ez lett a sikerkönyvem. Beszélgettem magas rangú volt Stasi-tisztekkel, hogy hitelesen ábrázoljam őket. Ráadásul első személyben írtam meg, hősöm Magyarországról elűzött sváb gyerekként került oda. Olyan történetet akartam megírni, ahol szóhoz engedem jutni, nem „följelentem”, nem leleplezni szándékozom a Stasi-hőst, hanem a logikáját próbálom megfejteni.

Ugyanerről a tőről fakad egy másik könyve, amely a maga módján az első a jelenkorral foglalkozó történetírásban. A Viszlát elvtársak a szocialista tábor széthullását tárgyalja. Mi ez, történelmi tanulmány, dokumentumgyűjtemény?

Ez olyan könyv, amit a németek „kísérőkönyv”-nek neveznek. Egy nagy tévéprodukcióhoz írtam. Nem a tartalmát, hanem a hátterét képezi. Magát a produkciót hívták úgy, hogy Viszlát elvtársak, a keleti tömb széteséséről szólt, hat részben. Romániában is bemutatták. Ennek csináltam meg a könyvváltozatát, amennyiben elmagyaráztam, hogy mi történt. Engem legjobban a hétköznap és a nagypolitika összefüggései érdekeltek. Például megírtam Ceauºescu bukását, előkotortam a határidőnaplóját, hogy lássam: 1989 decemberében mi volt beírva. Azoknak a napoknak a programja is benne van, amiket már nem élt meg.

Erre rímel rá, hogy egyszer azt nyilatkozta, hogy történeti dolgokban olyan részletek is érdeklik, amik a történészeket nem…

Vegyük például az úgynevezett „kerekasztal” motívumot. A kerekasztal volt a szimbóluma az ellenzék és a kormánypárt közötti tárgyalásoknak Lengyelországban, Magyarországon, az NDK-ban, Bulgáriában is, ha jól emlékszem. De milyen volt ez a „kerekasztal”? Vadászatot indítottam, hogy megtudjam. A lengyelekéről kiderült, hogy hol csináltatták, melyik cégnél, milyen fanyaagból, hány szék volt hozzá. És megtudtam, hogy valójában sehol másutt nem volt „kerek” az a bizonyos asztal.

Mondhatni, a szerző részéről ez egyfajta pozitivista történetírói szemlélet volt, vagy…

Arra törekedtem, hogy az emberek tudják: a történelem nem elvontan történik. Ha például a lengyel rendszer elitje elhatározza, hogy az ellenzékkel tárgyalni fog, és elmegy ahhoz a varsói céghez „kerek” asztalt gyártatni, amelyik a pápa trónját is csinálta, az annyit jelent, hogy ennek a pártvezetésnek határozott, komoly szándékai vannak. Magyarországon összetolt irodai asztalok képezték a majdnem „kerek” asztalt. A bolgároknál még az sem volt. Vagy érdekes részlete viszont a bolgár történelemnek, hogy miként buktatják meg Zsivkovot. Szovjet nyomásra, egyértelműen. De aznap még Zsivkov meghívja az aktus szereplőit kávéra, konyakra. November kilencedike van. Mi is történt ugyanazon a napon? A berlini fal leomlott. Ezek az elvtársak, akik hullarészegen ünnepelik, hogy túljutottak a Zsivkov megbuktatásán, Zsivkovval együtt hallják a hírt: a Fal nincs többé… Hát engem ez érdekelt.

Végeredményben egy ilyen epizód többet mondhat, mint akár egy történeti nagyesszé.

Rengeteget el lehetne mondani például arról, ahogyan Gorbacsov Ceauºescuval testvérkedik – látszólag. 1987-ben ellátogat Bukarestbe, és iszonyú sértődés támad vacsora közben. Ugyanis délelőtt a román diktátor telerakja a piacokat áruval, és megmutatja, hogy mi minden van. Gorbacsov tesz egy epés megjegyzést: ezt mi is így szoktuk, mi is telerakjuk bizonyos alkalmakkor az üzleteket. Gorbacsovot majd szétveti a düh, hogy ezt eljátsszák vele. A felesége, Gorbacsovnak a „felettes énje”, amikor bevonulnak vacsorára, azt mondja neki: „ne izgasd fel magad Mihail Szergejevics, mindegy, hogy mit mond ez az ember!” Amit a román tolmács hosszasan fordít le „szabadon” Ceauºescunak.

Engedelmével, hadd folytassuk egy Öntől vett idézettel: „Magyarország egyszerűen egy igen kellemetlen, rossz demokrácia lesz, ami senkinek sem fog igazán tetszeni. A demokrácia külső jellemzői mind megvannak, pusztán demokraták nem akadnak hozzá.” Ezt a kijelentést milyen össefüggésben tette, egyáltalán hogyan látja a továbbiakat?

Ez volt az én pesszimizmusomnak a mélypontja. Nem tudom, mitévő legyek azzal, amit a nyugati média ír a diktatúráról, egyáltalán az Orbánékról. Mindenféle rosszat el lehet róluk mondani, de a diktatúra fogalma nem írja körül azt, ami ma van Magyarországon. Nem pontos. A pontos az, hogy a demokráciának is van minősége. Ami engem zavar a magyar világban, hogy mi jobbak voltunk! Mi egy sokkal magasabb kulturális és civilizatórikus színvonalon álltunk demokrácia tekintetében, mint most. Hogy romlik a helyzet, ez nem egyszerűen abból áll, hogy a kormány esetleg rossz rendeleteket hoz, hanem abból, hogy maga a társadalom kezd belefáradni önmagába, meg a saját demokráciájába. Az intézményekkel is baj van, attól félek, hogy hosszú időre olyan alacsony minőségű demokráciát produkálunk, amilyennek a déli, a balkáni demokráciák indultak. Hát a román demokrácia 90-ben milyen volt, avagy a bolgár? Azt kell mondanom, hogy itt javult a helyzet valamelyest. A nagyromán nacionalizmusnak a háttérbe szorulása egy jelentős esemény. Nem akarom idealizálni a román helyzetet, mert látom a hátrányait, csak az az érzésem, hogy végre valami jó is történik az utóbbi években. Hosszú ideig nem jártam Romániában, baromi lassú dolog ez, nincs előzménye, soha nem volt demokrácia, ezt meg kell tanulni. Egy nemzedék nem fogja megoldani. De az nagyon nagy baj, hogy Magyarország a kilencvenes évek elején jobb lelkiállapotban volt, mint ma.

Többet él Németországban, mint idehaza, de azért állandóan jelzi, hogy odafigyel Magyarországra. Ennek tanúságát jónéhány publicisztikájában olvastam. Van az a sajátos műfaja, amit Hónapló elnevezéssel közöl a Mozgó Világban. A legutolsót április 6-án írta, a májusi számban jelent meg, Menni vagy maradni cím alatt. Gerendás Péter kijelentésével indít, a neves zenész, hatgyermekes családapa el akarja hagyni az országot, ráadásul az apósa, Herényi Károly, az MDF egyik alapembere volt, tehát egy igen bonyolult helyzetet vázol föl, a miérteknek és a meg nem válaszolt kérdéseknek a szövevényét. Az esetre reflektál a maga higgadt, de empatikus módján. Mondana erről néhány szót?

Ez a probléma Romániában nem szorul magyarázatra, hiszen a kilencvenes években hatalmas román emigrációs hullám indult el Nyugatra, milliós méretű lengyel hullám is, Magyarországon ez a jelenség viszonylag új keletű. Ennek az az oka részben, hogy a magyar nyelvvel még kevésbé lehet valamit kezdeni, mint a románnal. Hiszen a románok francia vagy olasz nyelvterületen úgy-ahogy megértetik magukat. A magyarok számára ez egy rettenetes nyelvi akadály, a lengyeleknél viszont jobb volt a kapcsolat a nyugattal, mélyebb és tradicionálisabb. Magyarországon nagyságrendben mintegy 500 ezer emberről beszélnek, ezeknek egy része fiatal. Nagyon nagy baj, ha ezek az emberek elmennek. Ezt kettős tudattal mondom, hiszen én sem élek Magyarországon. Az nem borzasztó önmagában, hogy elmennek tanulni, és visszajönnének. Nem úgy, ahogy a kormány gondolja, hogy aláíratnak velük egy papírt, hanem úgy képzelem, de jó lenne megtanulni ezt meg azt, visszajönni, és Magyarországon egy kórházat beindítani. Ez a társadalmi konszenzusnak a szétesése. Nos azt, amit a Szózat úgy mond, hogy „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”, azt finomítanám, azt mondanám, hogy „a legjobb lenne, ha áldana a sors keze, és belátnád, hogy itt kell élned.”

Hónaplójában említi, hogy bokros teendői mellett arra is szakított időt, hogy Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának a második kötetét bemutassa. Valamilyen rádiós műsorban?

Nem. Ez a kötet hivatalos prezentációja volt, Oplatka András fordításában a második kötet jelent már meg, tehát előbb a Megszámláltattál, most az És híjával találtattál. A mostani német kiadói helyzet mellett egy ezeroldalas könyv megjelentetése kultúrtett. Írtam a Zeitnek az első kötetről, és felkértek, mutassam be a berlini Literatur-Hausban a második kötetet is. Ott volt Oplatka, egy színész felolvasott részleteket. Az volt az érzésem, hogy a németek valami romantika hullámain úsznak… Bánffy sikerének az volt a titka, hogy ez olyan irodalom, amit nemhogy komputerrel írtak, hanem tollal, írógépbe akkor került, amikor már megvolt a kézirat, és a világnak hihetetlen ábrázolását kínálja, az apró, minden részletre kiterjedő tudást.

Mondhatni, irodaloszociológiai meggondolás alapján, hogy kialakult a „német magyar írók” nem intézményes csoportja?

Így azért nem mondanám. A frankfurti könyvvásár után, a 2000-es évek elején az akkor megjelent toplisták szerint – egy húszas listát állít fel a német kiadói főigazgatóság – ott van a húsz legtöbbet fordított irodalom között a magyar, valahol a tizenkilencedik helyen. Egy tízmilliós ország esetében szinte hihetetlen. Óriási volt a siker, de azóta csökkent, mert megnehezült a könyvkiadás helyzete, és mert Magyarország sajnos, nem ebben az összefüggésben kerül szóba. De még mindig az van, hogy valamirevaló kiadó ad arra, hogy legyen magyar szerzője. Még mindig jelen vannak, a fiatalok is. Akit az irodalom érdekel, nem csak azokat olvassa, akik már húsz-harminc éve jelen vannak, mint Nádas vagy Esterházy vagy Konrád György, és pláne a Nobel-díjas Kertész. Ezek a nevek benne vannak a német irodalmi közvéleményben, és húzzák maguk után Bánffyt is. Bánffy nagyon nagy dolog, de Márai nélkül ez a folyamat nem indult volna be. Márai se a legjobb könyvével, de aztán egymás után jöttek a többiek, Szerb Antal, Kosztolányi és most Bánffy.

Fotók: Szűcs László