A regény nem magasabb rendű a novellánál
2015. 02. 21. 17:12A 2011-ben olvasói által Az év írójának megválasztott, a gasztrokultúrában is jeleskedő CSERNA-SZABÓ ANDRÁS író, szerkesztő a magyar irodalmi élet egyik sokoldalú, színes szereplője. Oda jár, ahol „valami történik”, és ahol megjelenik, ott mindig „történik valami”. Szilágyi Aladár interjúja.
Néhány alkalommal forgolódtam az erdélyi örmények között. A több mint száz éve elmagyarosodott örménység nemzeti identitását egyrészt a családfák gondos nyilvántartásával, másrészt az örmény konyha hagyományainak megőrzése révén éli meg. Ez így működik az amerikai magyar diaszpóra körében is. A belső, a nyelvhatáron belüli migráció meg végképp nem akadálya az étkezési tradíciók megőrzésének…
Hadd hozzak fel erre egy családi példát. Az én nagyapám 1914-ben Kolozsváron született. A dédpapa masiniszta volt, amikor a brassói vonalra került, átköltöztek Kolozsvárról Segesvárra. Elég korán meghalt, akkor a nagyapa az anyjával visszaköltözött Kolozsvárra, előbb a Református Kollégium diákja volt, majd az egyetemet is ott végezte, utána az Ellenzék újságírója lett. 1944-ben kellett eljönnie onnan. 2000-ben halt meg Szegeden, 1944 és 2000 között nem járt Erdélyben, de szinte minden nap erdélyiként étkezett: puliszka, tokány, flekken, tejfölös-tárkonyos bárányfejleves. Nagyapám a Csongrád megyei napilapnak lett a főszerkesztő-helyettese. Számára egy óriási trauma volt, hogy Kolozsvárról el kellett jönnie, nem beszélt ezekről az évekről, szerintem soha nem tudta igazán feldolgozni. Gyerekkoromból arra emlékszem legélesebben, ahogy nyugdíjas hírlapíró nagyapám keveri a puliszkát a konyhában, vagy süti a flekkent a szegedi bérház udvarán. A puliszkáról rengeteget lehet beszélni, én is nagy puliszkás vagyok. Bächer Iván barátom, aki nemrég halt meg, mondta mindig azt, hogy a puliszka olyan, mint egy gótikus katedrális: „szerkezete, váza önmagában is megáll, torzóként is kiváltja csodálatunkat, de végtelenségig építhető tovább, bővíthető, cicomázható.”
Ha jól tudom, megújult lapotokat – egyebek mellett – „konyhai fogásokkal” is lanszíroztátok?
Igen, a Hévíz folyóiratban, amit Szálinger Balázs barátommal közösen szerkesztünk, van egy gasztronómiai rovat is: Hajószakács címmel. Próbáljuk irodalmi rangra emelni a nálunk sanyarú helyzetben lévő gasztrotörténetet. Mi kicsit másképpen képzeljük az irodalmi lap műfaját, mint mások Magyarországon. Rengeteg irodalmi folyóiratunk van, de ezek zöme – az én ízlésem szerint – túl szakmai, túl „magasirodalmi”, nem az olvasónak, hanem az irodalmi szakma belterjének készülnek. Mi inkább egy olvasóbarát, „pop”-os, vagány irodalmi-kulturális magazint próbálunk létrehozni. A kritikák helyett nagyobb lélegzetű, aktuális szerzőkkel foglalkozó esszéket közlünk. A kulinária egyébként szerepet kap lapszámbemutatóinkon is, amelyeket egy-egy vacsorával kötünk össze.
Nemde, ez a ti trójai lovatok, hiszen a „gyomron keresztül” az irodalmat is népszerűsítitek?
Van egy Európa-szerte ismert pesti romkocsma-söröző, az Élesztő, nemrégiben a The Guardian tízes európai kocsmalistájára is fölkerült. Ebben a ferencvárosi „szentélyben” húsz csapon százféle kézműves sört csapolnak. Működik egy lakáséttermi rész is, ennek a konyhájában főzünk. Lemegy a lapbemutató, és utána, aki vesz egy Hévíz folyóiratot, az kap egy tál ételt ajándékba, amit mi főztünk. Ezek a fogások mindig kapcsolódnak az aktuális lapszámhoz. Az előző számban a Zrínyi évforduló miatt Zrínyi volt a fő témánk, ő volt a címlapon is, így kézenfekvőnek tűnt, hogy a csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. századi kéziratos szakácskönyvéből válasszunk receptet. Liba- és kacsaaprólékos köleskását készítettünk, melynek fő fűszerei a sáfrány, a gyömbér és bors. (Méregdrága étel lehetett ez akkoriban a fűszerek miatt: az igazi sáfrány most is aranyárban van, de a bors és a gyömbér se lehetett olcsó mulatság az 1600-as évek Csáktornyán.) Ez az étel a „paprikabumm” előtti magyar konyha ízvilágát mutatja. A Hrabal-számnál cseh sörgulyás volt a menü, a Bródy-számnál „Sándor bácsi tyúkocskája egri leányka módra”.
Térjünk át az irodalomra. Javaslom, hogy az utóbbi években megjelent köteteidről beszélgessünk. 2008-ban látott napvilágot a Puszibolt. Az ítészek azon frissiben összevitatkoztak, hogy mi ez? Volt, aki „nemregény regény”-nek sorolta be, volt, aki azt mondta, egy újabb novelláskötet. Szerinted mi ez a könyv?
Egyszerű a válasz: egy novelláskötetnél szorosabb, ám egy regénynél lazább szerkezetű könyv. A magyar irodalomtörténet lassan száz éve vitatkozik azon, hogy a Szindbád vagy az Esti Kornél (sorolhatnánk még a címeket) regény-e vagy novelláskötet. Hát nem mindegy? Én magamat novellistának tartom, aki már írt regényt is. Nem hiszek abban, hogy a regény magasabb rendű műfaj lenne a novellánál.
Viszont meggyőződésem, hogy a magyar irodalom novellisztikus irodalom, és egyik húzóágazata éppen a novellafüzér, ez a novelláskötetnél szorosabb, regénynél lazább szerkezetű műfaj.
Elég béna szó ez a novellafüzér, de azért mindenki tudja, hogy körülbelül mit jelent. A Félelem és reszketés Nagyhályogon című könyvem is novellafüzér volt, bár lazább szerkezetű, mint a Puszibolt (melyet szintén ebbe a műfajba sorolok). Legújabb könyvem, a Veszett paradicsom viszont klasszikus novelláskötet, a rövidprózák nem alkotnak közös világot, nem tartanak össze, külön-külön történetek, vagy ha tetszik: szövegek.
Több íróval beszélgetve észrevettem, hogy – főleg a fiatalabbak felé – létezik egy olyan irodalmi-közvéleményi vagy mondhatnám úgy: kiadói elvárás, hogy „most már tessék előállni egy regénnyel!”, ami egy bizonyítási kényszert szülhet – ugye?
Igen, szülhet. Számomra ez egy érthetetlen irodalmi folyamat. Örkény 1968-ban az Egyperces novellák Használati utasításában azt jósolja, hogy a rövid műfaj fog egyre népszerűbbé válni, hiszen az embereknek nincsen ideje olvasni. Logikus: „Amíg a lágytojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.” Azóta eltelt majdnem fél évszázad, és a regény mit sem vesztett egyeduralmából, sőt! A novella pedig azzal, hogy a napilapok hétvégi irodalmi mellékletei jórészt megszűntek, még a hírlapi kultúrából is kiszorult, és még magányosabbá, árvábbá vált. Soha nem volt ilyen elhanyagolt. Az olvasók és a kiadók is alapvetően regényt követelnek. Ezért van az, hogy szeretik a kiadók a novellafüzért is regénynek tálalni, tördelni.
Ebben a könyvedben is észrevettem: számodra fontosak a helynevek, illetve a személynevek, miközben van olyan szerző, aki ezt annyira hanyagolja, hogy egy regényen keresztül meg se nevezi hőseit.
Ahhoz, hogy az ember atmoszférát teremtsen, elengedhetetlenek az atmoszférához tartozó nevek. A Puszibolt egy képzeletbeli, meseszerű, soha nem létezett, irracionális kisvárosban játszódik, amiből egyszer csak van egy alagút a valóság felé. Ide meseszerű nevek kellenek. Amilyenek Lázár Ervin nevei. Ha valaki azt mondja, Lázár Ervin, rögtön csodás nevek ugranak be mindenkinek: Bab Berci, Dömdödöm, Mikkamakka… De Bodor Ádámot is említhetnénk, olyan nevek sehol máshol nincsenek, mint nála. Egész más neveket használ az ember akkor, ha egy alföldi novellát ír, és megint másokat, ha egy erdélyit.
Azt is észrevettem ám, hogy gátlástalanul élsz vendégszövegekkel is, mi több, a saját szövegeidből is be-beemelsz egy-egy részletet. Valahol azt nyilatkoztad, „a saját magamtól való lopás jogát fenntartom.”
Sokféle műfajban működöm: gasztronómiai és irodalmi esszében, novellában, regényben, de írtam már drámát, forgatókönyvet is, és bizony előfordult, hogy egyes szövegrészleteket újrahasznosítottam, átemeltem egyik műfajból a másikba. Mondok egy példát: felfedeztem egy száz évnél is régebbi kolozsvári szakácskönyvet, amiben rengeteg puliszkareceptet találtam. Írtam is egy gasztrocikket arról, hányféle puliszkát ismer ez a székely asszony, aki a nevét nem vállalta a könyve címlapján. Aztán ez a székely asszony (még lányként) egyszer csak feltűnt egy novellámban, amiben Petőfiék a nászútjuk alkalmával betérnek a kolozsvári Biasini fogadóba. A fogadó ugyan haláleset miatt zárva van, a szakácsnő hazament, de a székely menyecske elsorolja, hányféle ételt tud ő főzni a váratlan vendégeknek (persze mind puliszka), Sándor meg tiszta ideg, hogy nincs egy rendes alföldi étel, csak ez a végtelen kása…
Tehát ezek a receptek kapóra jöttek…
Igen, kapóra jöttek. Ezeket szemérmetlenül beillesztettem. A másoktól való lopás intézményét egyre óvatosabban művelem, magamtól viszont egyre jobban lopok. Öregszik az ember…
2013-ban jelent meg az általad is regénynek szánt Szíved helyén épül már a Halálcsillag című könyved. Egyebütt is szereplő hősöd, Emlék Bundás, akinek az önéletrajzát olvassuk, meghökkentő, önleleplező vallomást tesz: „Mivel az égvilágon semmihez sem értettem, természetesen írni kezdtem. Az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.” Ebben a szövegben az írói céhet megcélzó, parodisztikus, ironikus lövedékek bizonyára jó adag öniróniát is tartalmaznak, nem?
Az önirónia fontos. Felolvasóesteken és interjúk alkalmával rendszerint előkerülő, lusta újságírói kérdés, hogy „miért kezdtél el írni?”
Erre azt szoktam mondani, hogy a bölcsészkarra azok mennek, akik semmi másra nem jók. Aki a bölcsészkart elvégzi, és nem jó se tanárnak, se kutatónak, annak marad az újságírás. Aki újságírónak se jó, abból lesz az író.
Másik kedvenc újságírói kérdésem: „hány százalékban szól a regényed rólad?” Azt szoktam mondani: 12,8%.
Vannak kolozsvári kötődéseid is. Tudtommal több hónapodat is ott múlattad…
Egy ösztöndíjjal 2012-ben fél évet töltöttem Kolozsváron, márciustól szeptemberig.
Az idő alatt írtad a regényedet?
Ott fejeztem be. Véletlenül ez a fél év beleesett abba az egy évbe, mikor a Népszabadság tárcistája voltam, havonta egy nagyobb novellát kellett szállítanom. Így a regény mellett a novellákat is írtam, ezek közül több megjelent tavaly a Veszett paradicsom című könyvemben. Ezek főleg kolozsvári történetek. Napjaim kilencven százaléka úgy nézett ki, hogy reggel fölkeltem, fogtam a laptopomat, elmentem a könyvtárba dolgozni a regényen. Ötkor bezárt a könyvtár, akkor átmentem a Bulgakov nevű becsületvesztő helyre, ahol rendeltem magamnak egy sört meg egy puliszkát (vagy flekkent, miccset, paszulylevest…) Utána, ha nem is a könyvtári intenzitással, de dolgoztam este nyolcig, aztán jöttek a barátok, és elkezdődött egy komolyabb ivászati körséta. Abban a fél évben, amíg Kolozsváron voltam, ahogy jártam-keltem a városban, mindenhol egy novellatémát találtam. Például a Búza utca egyik kis mellékutcájának romos falán román falfirka volt, minden nap elmentem mellette. Az egyik barátom lefordította a szöveget: „Még a bélyegek is nyögtek, amikor nyalta őket.” Ebből is novella lett, Smaranda a címe. Inspiráló volt számomra ez a közeg, nyilván azért is, mert nekem Kolozsvárhoz családi kötődésem van, ott az apám szülőháza, a Farkas utcai református templomban keresztelték az apámat, minden nap elmentem az Ellenzék egykori szerkesztősége mellett, ahol a nagyapám dolgozott. Sok helytörténeti munkát olvastam a kolozsvári könyvtárban. Ez volt a pihenés, miközben a regényen dolgoztam.
Említetted a Veszett paradicsomot. Már az első novellában feltűnik az az író, aki felcsap mondatkereskedőnek. Minden írás egy női név köré kristályosodik ki. Ez hogyan történt? Amikor elkezdted ezeket a novellákat írni, elhatároztad, hogy női nevekkel indítod őket, vagy időnként írtál egy ilyet s a végén azokat gyűjtötted kötetbe?
Van névmágia – azt vettem észre, hogy a negyedik-ötödik egymás utáni novellám címe egy női név. Nem találtam ki előre, így alakult, és amikor észrevettem ezt, akkor már tudatosan folytattam. Iszonyú erős női keresztnevek szöktek be az írásaimba, olyan erősek, hogy rögvest címbe tolakodtak. Például Arabella (Satanellaként is ismerjük) – Krúdy első felesége. Zselyke, Smaranda.
Utoljára hagytam a Mérgezett hajtűk című, 2009-ben megjelent könyvedet. Bevallom, ez az esszéköteted tetszett a legjobban. A magyar és a világirodalomban sokfelé elkalandoztál. Az is tetszett benne, hogy nem valami magas, ezoterikus és magukba csavarodott filozofémák, meg esztétikai eszmefuttatások vannak benne, hanem rövid, pontos szövegek. Azt írták róla, élvezettel csináltad…
Engem üldöz ez a címke: élvezettel írok. Már az első könyvemnél előjött az a megállapítás, mely szerint – függetlenül attól, hogy tetszett-e a könyvem vagy nem – „érződik az, hogy én élvezettel írok”. Az „írás öröme” érződik a szövegeimben – ami nem igaz. Mármint az, hogy örömmel, fütyülve, boldogan írok. Nekem ez a munkám, és – mint minden munka – ez is nehéz, fáradságos, izzadságos.
Sőt, az írói munkánál kevés szemetebb meló akad: az ember egyedül van, magányos és elhagyott, senki nem tud rajta segíteni, ha elakad, írás közben nem beszélhet senkivel, ki van zárva a világból, és ha ő valamit képtelen megoldani, más se fogja helyette.
Én teljesen véletlenül kezdtem el kisesszéket írni, eszem ágában sem volt erre a területre tévedni. Felkért az Élet és Irodalom, hogy írjak rádiókritikákat. Akkor még voltak a közrádióban irodalmi műsorok, rádiójátékok, felolvasások. Mondjuk, Szép Ernő leveleit fölolvasta Máté Gábor vagy Gábor Miklós szavalta a Don Quijotét. És nekem ez jó alkalom volt arra, hogy elmondjam a véleményemet kedvenceimről: Szép Ernőről, Hrabalról vagy éppen Hajnóczy Péterről. Két-három évig írtam a sorozatot, kicsit elszemtelenedtem közben, mert egy idő után már a kész íráshoz kerestem valami rádióműsort, sőt a végén már nem is vettem magamnak a fáradságot, hogy rádióműsort keressek az írásomhoz…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
