Többütemű Erdély

2014. 10. 31. 15:46

„Kolozsvár szárnyal”, „egész jól fejlődik Sepsiszentgyörgy”, „mélyrepülésben Szatmárnémeti” – ilyen szubjektív benyomások érkeztek a helyiektől és erdélyi városokba látogatóktól, amikor arról faggattam őket: hogyan látják a hazai városok-megyék fejlődését. Bár a szubjektív benyomások változatosak és nehezen igazolhatóak, az élmény közös: nyílik az erdélyi olló. Vannak megyék, tájegységek, amelyek leszakadóban vannak, és vannak látványosan fejlődő vidékek. Parászka Boróka írása.

 

 

A székelyföldi autonómia-viták, programok révén az a helyi meggyőződés vált meghatározóvá, hogy a Székelyföld jól prosperál, és ezt a régiót visszahúzza az ország, amelyhez tartozik. Az autonómia-ellenes kritika különböző adatokkal bizonyítja, hogy épp ellenkezőleg: Székelyföld az, amely eltartásra szorul, itt alacsonyabbak az átlagbérek, mint máshol, kisebb a termelékenység, összevetve Románia jobban fejlődő vidékeivel. A kérdés, különösen túlhevített, az objektív mércéket figyelmen kívül hagyó politikai vitákban nehezen eldönthető, pró és kontra lehet érveket, mutatókat találni.
Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a „többütemű Erdély” különbségeinek néhány, a közösségszervezés szempontjából fontos elemét megmutassuk. Nem kívánjuk eldönteni, hogy kik a valóban lemaradók, és kik az előre haladók. Nagyon valószínű, hogy társadalmi hovatartozástól, vagyoni, etnikai helyzettől, életkortól és nemtől is függ, kinek hol jobbak vagy rosszabbak az érdekérvényesítő esélyei. Az sem mindegy, hogy milyen életpályákat, közösség-típusokat vetünk össze. Ahhoz, hogy az életminőséget összemérhetővé tegyük ezeken a településeken, a munkaerőpiaci szerkezet, a jövedelmi viszonyok mellett olyan tényezőket is figyelembe kellene venni, mint az oktatási rendszerek nyitottsága, a kultúrához való hozzáférés, a környezetvédelem működése, a várható élettartam alakulása, a nemi-etnikai diszkrimináció mértéke, a nyelvi jogok érvényesülése – felsorolni is nehéz, hányféle szempont adódik, a lista nyilván így sem teljes.
Az alábbiakban csak azokra a tényezőkre összpontosítunk, amelyek a gazdasági-társadalmi struktúrák alapjait biztosítják, és amelyek révén következtetni lehet a többi társadalmi alrendszer működésére. Nem állítjuk, hogy az erdélyi települések közti verseny kérdését eldöntjük. Csupán arra teszünk kísérletet, hogy tendenciákat körvonalazzunk.

 

Nem fogy a fejlődő megye

 

Rendkívül tanulságos, hogy a gazdaságilag legfejlettebb megyében a legkisebb a népesség-fogyás.

Ebben az összeállításban hat megye helyzetét vizsgáljuk: Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna, Szilágy és Szatmár. Több ok miatt esett a választás ezekre a térségekre. Egyrészt ezek azok a megyék, amelyekben jelentős magyar közösség él, vagy amelyek kiemelten fontosak a magyar érdekképviselet szempontjából. Ezekből a megyékből érkezett a legtöbb gazdasági fejlődésre, vagy válságra utaló visszajelzés. A sor izgalmasan kiegészíthető lenne Bihar, Arad és Temes megyével – ám ezeknek a népességszerkezete, gazdasági szerkezete merőben eltér a tömbmagyar térségektől. Egészen más típusú összevetést érdemelne például az, hogyan versenyez a gazdasági vezető szerepért Temes, Kolozsvár vagy Szeben megye – ez a párhuzam ugyan perdöntő a romániai és az erdélyi gazdaság átalakulását illetően, de csupán áttételesen érinti az erdélyi magyar önkormányzati politika teljesítőképességét.
A választott megyék közül Szilágy megye lakossága 224 ezer fő a 2011-es népszámlálási adatok szerint. Hargita megyét 311 ezer ember lakja, a népességfogyás hasonló arányú volt a két megyében az elmúlt egy évtized alatt: ezekből a térségekből 15-20 ezer ember tűnt el az uniós csatlakozást megelőző és követő években. Szatmár megyét 344 ezer ember lakja, több mint 23 ezerrel kevesebb, mint ahány főt 2002-ben regisztráltak. Kovászna megye a legkisebb – arányait tekintve Szilágy megyével rokonítható: itt három éve 210 ezer embert vettek nyilvántartásba, 12 ezerrel kevesebbet, mint az ezredforduló utáni első népszámláláskor. Maros megye kétszer akkora, mint Szilágy vagy Kovászna, itt a legfrisebb adatok szerint 531 ezer ember él: a népességfogyás is itt a legjelentősebb: ötvenezerrel több embert regisztráltak 2002-ben. Ennek a térségnek (és egész Erdélynek) a jelenét és a jövőjét Kolozs megye határozza meg, amely a vizsgált területek közül a legnépesebb: 691 ezer fő tartozik ide. Rendkívül tanulságos, hogy a gazdaságilag legfejlettebb megyében a legkisebb a népességfogyás: a 2002-es adatokhoz viszonyítva nem éri el a tízezer főt. Kevesebben tűntek el, mentek el innen, mint abból a Kovászna megyéből, amelynek a teljes lakossága harmada a kolozsinak. Anélkül, hogy a migráció jellegét és irányát vizsgálnánk, összevetnénk az elhalálozási adatokat, egyértelműnek látszik, hogy a gazdasági stabilitás arányos a népességstruktúra stabilitásával.

 

Árulkodó foglalkoztatási adatok

 

 

Bár az utóbbi években – megint csak a szubjektív benyomásokra hagyatkozva – azt lehet állítani, hogy egyre markánsabbak a régiós különbségek, tény az, hogy már az uniós csatlakozás évében, illetve a „gazdasági felmelegedés” időszakában sem voltak egyenlőek az esélyek. A foglalkoztatási arány 2007-ben nem csak Kolozs és a székelyföldi megyék között tért el, de jelentős különbség volt a népességarányban egymáshoz hasonló Szilágy és Kovászna megye között is. Szilágy megyében a lakosság 68,3 százalékát foglalkoztatták ekkor, Kovászna megyében 60,9 százalékos volt a foglalkoztatottsági arány. Hargita megye is megelőzte Kovászna megyét a maga 64,2 százalékával, míg Maros megye 65,8 százalékos foglalkoztatottsági arányával (viszonyítsuk ezt a félmilliós lakosságszámhoz) látványosan kullogott Kolozs megye mögött, ahol az ott élők 71,8 százaléka állt valamilyen munkaviszonyban.
Hogy mennyire ellenőrzött és jól felépített a gazdasági struktúra ezekben a térségekben, azt jól szemlélteti, hogyan reagáltak a megyék a 2008-as gazdasági válságra. Egy évvel a válság kitörése után a Kolozs megyei foglalkoztatási arány alig valamivel több, mint 1 százalékkal romlott. Szemben Maros megyével, ahol ugyanez az arány 3 százalékos volt, holott itt eleve kevesebben találtak munkát, mint Kolozsban. Szilágy megye a maga viszonylag jó mutatóival sokat esett vissza, 64 százalékos volt itt ekkor a foglalkoztatási arány. Kovászna megyében is nagy volt a visszaesés, a helyzetet súlyosbította, hogy itt eleve kevesebben voltak a foglalkoztatottak. A válság után 57,2 százalék dolgozott ebben a térségben. Hargita megye viszonylag stabilnak mutatkozott, itt csupán 2 százalékos volt a csökkenés.
2013-ra a válságból való kilábalás volt a tét. Ez a törekvés volt, ahol sikerrel járt, de volt, ahol nem sikerült az öt évvel korábbi szintet sem elérni. A csúcstartó megint Kolozs megye, itt a foglalkoztatási arány meghaladja a 2007-es értéket, a tavalyi évben 73 százalékos volt. Maros megye viszont megrekedt a válság-szintnél, alig mozdult előre: a Statisztikai Hivatal tavalyi adatai szerint a lakosság 62,7 százaléka kapott itt munkát. Hargita megye 1 százalékot javított a saját mutatóin, és 1 százalékkal elmaradt az uniós csatlakozás idején tapasztalható „csúcskorszakhoz” képest. Kovászna megye pedig, Maroshoz hasonlóan stagnál, dacára annak, hogy az ország más régióiban határozottan tapasztalható a fellendülés: itt a foglalkoztatási arány a tavalyi évben is 57,7 százalék volt. Szatmár és Szilágy megye lassan, de lépett előre, igaz, egyik sem érte el, vagy haladta meg a 2007-es értékeket. Szatmár megyében 62,5, Szilágy megyében az érintettek 66,6 százaléka kapott munkát.

 

Válság előtt, válság után

 

Az, hogy a választott megyékben milyen a foglalkoztatáspolitika, a gazdasági környezet, jól mérhető azon is, milyen mértékű az adott térségben a munkanélküliség. Az uniós csatlakozás évében szerencsés helyzetben volt a határ menti megye, Szatmár, ahol a munkaképes lakosság 2,6 százaléka volt csak munkanélküli. Szilágy megyében, ahol a foglalkoztatási adatok jobbak voltak, a munkanélküliségi ráta rontotta a képet, itt az állástalanok aránya 4,4 százalék volt. Kiugró ebben az esetben is Kovászna megye, ahol a gazdasági fellendülés időszakában is rendkívül magas volt a munkanélküliség, 2007-ben a munkaképes lakosság 7 százaléka nem dolgozott. Ennél megnyugtatóbb volt a Hargita megyei helyzet, ahol ez az arány 5,1 százalék volt. Maros megye „fénykorában” a munkavállalók 4,3 százaléka nem kapott munkát, míg Kolozsváron jóval az országos átlag alatt volt ez a mutató: a munkanélküliségi ráta 3 százalékos volt.
A válság kitörését követő évben más és más volt a megyei gazdasági reakció a krízisre. Kolozs megyében megduplázódott a munkanélküliek aránya és elérte a 6,3 százalékot. Szatmár megyében megháromszorozódott az állástalanok száma, 6,5 százalékos volt a munkanélküli ráta. Szilágy megyében 10,3 százalékra emelkedett az arány, ekkor két és félszer többen voltak állás nélkül, mint a csatlakozás évében. Kovászna megye rontott a legkevésbé az arányokon, itt még csak meg sem duplázódott a munkanélküli ráta: ez 7 százalékról 11,1 százalékra nőtt. Anélkül, hogy a megye munkaerő-piacát behatóbban elemeznénk, egyértelmű, hogy a nem létező munkahelyek elvesztése nem okozott akkora károkat. –„Csak“ 4 százalékos volt a visszaesés. Hargita és Maros megyében duplájára nőtt a munkanélküliek aránya, előbbiben ez a ráta 10,5, utóbbiban 8 százalékos volt.
A tavalyi évre szintén Maros és Hargita haladt „fej-fej mellett”, 3-3 százalékot sikerült javítani a riasztó statisztikákon. Előbbiben 5,5, utóbbiban 7 százalék volt a munkanélküliek aránya. Hargita megye tehát a válság utáni hatodik évben arra a szintre küzdötte magát, amellyel Kovászna megye az uniós csatlakozás évében számolt. Kovászna megye viszont válságok ide, vagy oda, alig változik. Itt nincs munkahelyteremtés, de nincs visszaesés sem látványosan: 7,4 százalék volt a tavaly a munkanélküliek aránya. Kolozs megye 3,5 százalékkal visszatért majdnem oda, ahonnan 2007-ben elindult. Szatmár megyében azonban még mindig kétszer annyi munkanélkülit regisztráltak, mint az uniós csatlakozás évében: itt a válságkezelés, úgy tűnik, kudarcot vall. Szilágy megyében is úgy tűnik, inkább a mérséklés a cél, mintsem a gazdasági ütem felgyorsítása, a krízis utáni fellendülés. Ebben a megyében a munkaképes lakosság 6,2 százaléka még mindig hiába keres munkát.

 

Segélyezés, átképzés, ösztönzés

 

Mást jelent a gazdasági-közösségi siker mondjuk Baróton és Szamos-krassón, mint Kolozsváron.

Mi lehet a sikerek és a kudarcok mögött, túl azon, hogy bizonyos régiók a lakosság számát, a befektetők arányát, az infrastruktúra helyzetét tekintve messze jobb helyzetben vannak a hátrányos megyékhez képest? Bizonyára sokféle válasz adható. Beszédes azonban, hogy mennyit költenek az érintett megyék a munkanélküliek segélyezésére, átképzésére, a munkahelyek átstrukturálására, a munkakeresők alkalmazásának ösztönzésére. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint a legtöbbet a legkisebb munkanélküli aránnyal rendelkező Kolozs megye költ ilyen célokra: itt ez a keretösszeg elérte a 73 millió lejt a tavalyi évben. Hargita és Maros megye, a két térség, amelynek mutatói sok esetben megegyeztek, vagy nagyon közelítettek egymáshoz, majdnem ugyanannyit különít el, dacára annak, hogy Maros megye lakosságszáma messze meghaladja Hargita megye lakóinak a számát. Az utóbbiban 37 milliót, az előbbiben 38 milliót fordítottak erre a célra 2013-ban. Jelentősen eltér az arány Szatmár és Szilágy megyékben: a munkaerőpiaci rehabilitációra képtelen Szatmár megye 17 milliót, a kárenyhítést többé-kevésbé teljesítő Szilágy 24 milliót költött egy éve a munkanélküliek segélyezésére és foglalkoztatására. Szatmár a sereghajtó, ennél többet költöttek Kovászna megyében is hasonló célokra, 19 milliót, valamivel több mint felét a Hargita megyei keretnek.
Ezekkel az adatokkal, ahogy azt a bevezetőben is jeleztük: csak vázolni lehet a munkaerőpiaci, gazdasági tendenciákat. Mindez jelzésértékű azzal kapcsolatban, hol élnek a lemaradók-leszakadók, és hol a versenyben maradók. Nyilván a korrekcióra, javításra adottak a hely-specifikus eszközök, mást jelent a gazdasági-közösségi siker mondjuk Baróton és Szamoskrassón, mint Kolozsváron. Hogy ezeket a helyi jellegű eszközöket és érdekeket mennyire sikerül a helyi közösségeknek felismerni és alkalmazni – más kérdés. Az is további elemzés tárgya, milyen lehet a térségi együttműködés: a kooperáció jellemzi mondjuk a haladó Kolozs és a lemaradó Maros megye viszonyát, vagy az előbbi „elszívja a levegőt” az utóbbitól? Tovább nő-e az urbanizációban némiképp előbbre járó, mezőgazdasági szempontból talán valamivel erősebb Hargita és az örök sereghajtó Kovászna megye közötti különbség, vagy tényleg létrejön valamiféle térségi (székelyföldi?) együttműködés? Hagyjuk nyitva ezeket a kérdéseket. A közösségi érdekérvényesítés és felelősségvállalás fontosságának felismeréséről álljon itt egy beszédes adat. A majdnem hétszázezres Kolozs megye ezer, szociálisan rászoruló ember étkeztetéséről gondoskodott a tavalyi évben. A fele akkora Szatmár megye negyedannyi bajban lévőről gondoskodott. Szilágy megyében 121 ember étkeztetését biztosították. Hargita megyében 303 ellátottról tud a Statisztikai Hivatal, Maros megyében 364 kedvezményezett élt 2013-ban. A Kovászna megyei rendszerben 33 ember ülhetett asztalhoz. 

Minden további tanulság és következtetés helyett: minden közösség jövőjét és esélyét az határozza meg, hogyan élnek és mire számíthatnak legelesettebb tagjai.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!